Tudjátok van egy olyan betegség, mely rosszabb a halálnál is.... Apránként leépít, felemészt, míg a végén már azt sem tudod ki vagy és mit keresel ezen a világon. Tönkretesz nem csak téged, de mindenki mást is, aki veled él és törődik veled. Ez a kór nem más mint...
Hagyjuk a drámai felvezetőt attól úgy is mindenki a falramászik. Személy szerint engem ki lehet vele kergetni a világból. Remélem azért még maradtatok páran a bevezető sor után, nem lesz ez a bejegyzés ennyire drámai hangulató maximum egy kicsit komolyabb. De sorry, azt sajnos nem tudom mellőzni.
Alapjáraton véve terveztem egyfajta bemutatót a betegségemhez, mert általában nem az utcasarkon botlik bele az ember egy epilepsziásba. /Kivéve ha velem találkoztok, akkor már igen/ Elterjedt az igaz, de nem olyan mértékben mint pl az alkoholizmus vagy a drog. Az is elmondható róla, hogy ahány ember annyiféle fajtája is van. A tudományos, orvosi szakkifejezésekkel nem untatlak titeket, ennek a bejegyzésnek nem az a célja. De ugorjunk az elejére.
16 éves voltam mikor szó szerint pofára ejtett az első roham. A szemüvegem eléggé megsinylette a padlóval való csókolózást és szegény osztálytársaimra sikeresen ráhoztam a frászt, mikor egy nagy koppanás utána csak egy vonagló Hikorit láttak, aki semmi szóra nem reagál. A beszámolók alapján többen sokan iszonyat megijedtek, egyik osztálytársnőm el is sírta magát, annyira megijedt. A magam szemszögéből nézve az utolsó dolog amire emlékszem, hogy álltam békésen a folyosón, semmi furcsa érzés még egy bizsergés sem, aztán arra térek magamhoz hogy az orvosi szobában fekszek, a fejem iszonyatosan fáj, a szemüvegem meg csodásan el van ferdülve. Elsőként nem is tudtam mi történt, emlékszem az volt az első gondolatom: Álmodom? Hát nem, nem álom volt, az volt bizony az igazi fájdalmas valóság. /Bocs ez most drámai volt/ Mellettem volt a doktornő és az osztályfőnököm és mikor kérdeztem mi történt közölték velem összeestem és nagyon úgy néz ki epilepsziás rohamot kaptam.
Azt kell hogy mondjam, hogy ismételten nem usszátok meg az újabb adag felhős képeket, mert hamár jó idő van és ha van felhő akkor bizony van kép is. /Hülye megfogalmazás volt, tudom/
Ezt a hármat még tegnap este az egyetemről hazafele jövet készítettem. Amúgy azért másabbak mert egy-kettőre raktam egy instás szűrőt, kíváncsiságból, hogy mi lesz az eredmény. Szerintem nem lett rossz.
Sosem értettem mi a jó a versengésben. Általános és középiskolában kimondottan utáltam azokat a játékokat amik a versengésről szóltak. Soha nem fogom elfelejteni azokat a tesiórákat, ahol a játékok elején leszögezte a tanár, hogy amelyik csapat nyer, az kap egy potyaötöst, a vesztesek meg semmit. Világéletemben nem voltam jó tesiből és ha spontán miattam lett elveszítve egy meccs, én voltam a szemétláda a béna stb. Huh, mekkora hálát adtam az égnek, amikor 10.-től kezdve könnyített tesis lettem a betegségemnek köszönhetően /Még az epilepsziának is voltak előnyei :D/ Nem voltak jó élményeim ezzel az egésszel kapcsolatban, de úgy gondoltam így lassan 23 éves fejjel megszabadulok ettől a kicsinyes mániától, de rájöttem, ez nem így van.
A csoporttársam, akivel több közös órám is van, valahogy feltűnően szeretne lenyomni, mint aki mindenáron az első akarna lenni kettőnk közül. Ha nekem valami nehezen megy, máris közli velem ez neki full könnyű, ha azt mondom nekem több nap kell egy nagyobb anyagrész megtanulásához, neki csak egy nap elég. Eléggé idegesítő ezt hallgatni, főleg hogy nekem az elmúlt hónapokban sikeresen összesett a koncentrációm édesanyám egészsége miatt és ezt az első zh időszak eléggé megsinylette.
Azt még megértem, hogy a mai kapitalista világban számít a jobb hely hogy egy állás megpályázásnál is azt fogják választani, aki jobb mint a másik, de a hétköznapi, társas kapcsolatokban mégis mi a tökömet ér el az ember azzal, hogy állandóan próbálja túlszárnyalni a másikat? Arra senki sem gondol, hogy bármikor fordulhat a kocka és az aki most fent van, az akár pofára is eshet?
Szívem szerint megmondanám a csoporttársamnak, hogy attól mert most ő a jobb és jobban áll jelenleg az életében mint én, az még nem azt jelenti, hogy ez mindig is így lesz. Kár egymást előzgetni, mert mindig minden változik és semmi sem örök. Az a röhej, hogy akik mindig megpróbáltak megelőzni vagy nekem bizonyítani, hogy húú de jobbak mint én, most ugyanott ha nem hátrább állnak mint én jelenleg. Akkor most a versengésnek volt értelme? Nos, konkrétan semmi.
Annak több értelmét látom, ha az ember saját magával versenyez. Ha apránként túlszárnyalja önmagát, leküzdi a hátrányait, és kihozza magából a lehető legtöbbet. Ha saját magát múlja felül, azzal több mindent ér el, mintha másokat próbálna mindeáron legyőzni.
Érdemibb friss gyanánt hoztam nektek pár felhős képet amit feltöltöttem instagramra. Majd még szemezgetek a kb 100 kép közül, addig is jó nézegetést ehhez a hat darab képhez :)
Nem is tudom már hány változtatást is élt meg ez a blog, megélte már egy-két sötétebb korszakomat, volt, hogy kitöröltem volna az egészet, volt, hogy fel se néztem ide, de aztán visszatértem újra és újra. Most is ítt vagyok megint, jó pár hónap kihagyás után, tiszta lappal, új külsővel.
Szóval, üdvözlet régi és új olvasóim! Hikoriként tevékenykedem már lassan 8 éve a gportalon, sokszor próbáltam ledobni ezt a régi nicknevet, de már annyira hozzámragadt, hogy nincs szívem megválni tőle. Azért vágtam bele ismét a blogolásba mert egyrészt hiányzott, másrészt úgy éreztem ideje lenne megmutatnom milyen is az életem. Szeretném megismertetni az emberekkel milyen epilepsziásként élni, milyen volt megélni a családon belüli erőszakot, és milyen volt túllépni egy pánikrohamon. No nyugi, nem a világmindenség fájdalmáról fogok nektek karattyolni több bejegyzésen keresztül. Mindezt csupán azért szeretném nektek elmesélni, hogy a hasonló sorstársaim tudják nincsenek egyedül, akiknek meg ez mind ismeretlen megértse az én szemszögemen keresztül. Néha visszabarangolok a múltban, néha cikkek formájában fogok róluk beszélni.
Ja, és amivel lehet egy időben az agyatokra fogok menni az a sok felhős képem lesz. Nemrég találtam erre hobbimra, ami köszönhetően a jó időnek /Tudom hogy most nincs, trolltavasz van/ egyre inkább kezd kibontakozni. Régebben is fotozgattam már felhőket a régi rossz kamerájú telefonommal, de mióta megkaptam az új kedvencemet ami már jobb minőségben készít fotókat, már szinte mániám lett ez az egész. Legalább már 100 képet csináltam, úgyhogy lesz mivel elárasztani az oldalt ilyen szinten. Sorry, nem usszátok meg :D
Ennyi lenne a bevezető, hamarosan írok majd bejegyzéseket, hozok képeket és mindenféle más finomságot :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Sosem értettem mi a jó a versengésben. Általános és középiskolában kimondottan utáltam azokat a játékokat amik a versengésről szóltak. Soha nem fogom elfelejteni azokat a tesiórákat, ahol a játékok elején leszögezte a tanár, hogy amelyik csapat nyer, az kap egy potyaötöst, a vesztesek meg semmit. Világéletemben nem voltam jó tesiből és ha spontán miattam lett elveszítve egy meccs, én voltam a szemétláda a béna stb. Huh, mekkora hálát adtam az égnek, amikor 10.-től kezdve könnyített tesis lettem a betegségemnek köszönhetően /Még az epilepsziának is voltak előnyei :D/ Nem voltak jó élményeim ezzel az egésszel kapcsolatban, de úgy gondoltam így lassan 23 éves fejjel megszabadulok ettől a kicsinyes mániától, de rájöttem, ez nem így van.