A nyárban az a jó, hogy ilyenkor annyi féle változatosságot tud mutatni az ég, hogy az ember beleszédül. Ott vannak a nyári záporok, a ragyogó hajnalok, és ezer színben játszó alkonyok. A felhős csoportokban dögivel vannak szebbnél szebb fotók, néha kicsit irigy is vagyok, hogy én nem tudok olyan szép képeket produkálni a kis telefonommal. De egy nap biztos beszerzek egy profi fényképezőgépet és bejárom az országot felhőket vadászva.
Addig is hoztam egy kis szerény válogatást a magam készítette képekből.
Amúgy a felhőmánia nem mostanság kezdődött. Régebben is, olyan 15 éves koromban kezdtem el jobban érdeklődni irántuk, főleg azután, hogy nagyapám meghalt. Sokszor ültem ki a közeli játszótérre egy hintába és csak bámultam a fehér pamacsokat azon a nyáron. Nem tudom, valahogy kötődöm az égbolthoz. Annyira változatos tud lenni, mint az emberi élet. A napfényes időszakok az ember boldog pillanatait juttatja eszembe, a mennydörgő viharok, amikor a természet haragra lobban, az életünk nehéz időszakára emlékeztet, a szüntelenül hulló eső pedig a mély gyászra és bánatra.
Aznap, amikor nagyapám meghalt, a hajnal sötét volt és borús. Olyan bajlós kinézetű, már ha csak ránéztem nem éreztem magam jól a bőrömben. Ezt tetézte még az, hogy a nagyapám az intenzív osztályon volt, a műtétje nem sikerült jól. Bementünk anyával, hogy érdeklődjünk, hogy van, akkor közölték velünk, hogy reggel 7-kor meghalt.
Emlékszem, amikor kirohantam a korház ajtaján, csak felfelé tudtam nézni. Nem érzékeltem az embereket körülöttem, sem anyámat, se senkit. Csak az eget. Máig tisztán előttem van a kép, ahogy a nyilt teret beragyogta a napfény, a felszakadozott felhők között át sütött a nap, a szél pedig viharosan fújt. Nem is tudnám nektek megmagyarázni, de akkor az olyan vígasztalónak tűnt. Mintha egy üzenet lett volna mindenkinek, hogy előbb vagy utóbb minden jóra fordul. A gyász is eltűnik idővel,a vihar is lecsillapodik miután kitombolta magát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés