Jó egy hónapra eltűntem, de az az igazság, nem volt nagyon kedvem feljönni. Egy a baj a nyárral, hogy mindig eszembe jut a nagyapám halála és maximum a kötelező dolgokat csinálom meg, mert máshoz nincs kedvem ilyenkor. A júliust ezért se csípem meg úgy az egész nyarat sem, mert minden egyes nyáron történt valami ultra nagy gikszer, amitől nem tudom már szeretni a nyarat. Ja és persze a másik tényező a dög meleg. Most, hogy augusztus van, már több bennem az élet, ezért is tudtam visszatérni ide.

Ami amúgy igazán lényeges szerintem, az az, hogy végre megtörtént a névváltoztatás. Másfél hónap után végre elfogadták a kérelmemet, tegnap voltam az anyakönyvi hivatalban kikérni az új születésit, ma meg az önkormányzatba szambáztam el új személyit és lakcímkártyát kérni. Az ügyintézést sosem csíptem, sokszor agybajt kapok tőle.

De mindegy, ez nem számít. Lényegében véve hivatalosan is búcsút inthetek apám családnevének és örvendezhetek anyám és nagyapám családnevének. Jó érzés végre ezt a nevet viselni, nem a másikat. Kb olyan érzés ez, mintha megérkeztem oda, ahova mindig is tartoztam. Most már tudom, hol a helyem, kikhez tartozom és mit is képviselek. Az apám családja egy sor léhűtőből állt és áll a mai napig apámmal az élen. Nem tudok egy embert sem mondani közülük, akire azt mondhatnám, hogy igen, ő aztán tud valamit. 

Anyám családja más. Anyám és a nagyapám valahogy mindig is tudták, hogy kell mindig tovább menni és felállni újra és újra. Szorult helyzetekből kihozni a legjobbat, félrelökni másokat a túlélésért, megváltozni egyik napról a másikra, feladni egy évtizedes szenvedélybetegséget az unokádért,  mindenáron védeni a gyerekedet, legyőzni betegségeket. Nekem ezt jelenti ez a családnév, amit most viselek. És nem hiszem, hogy valaha is fogok most már változtatni a nevemen és a férjem nevét sem fogom sohasem felvenni. Nem leszek XYné. Én én vagyok ezzel a névvel most és mindörökké.