Jó egy hónapra eltűntem, de az az igazság, nem volt nagyon kedvem feljönni. Egy a baj a nyárral, hogy mindig eszembe jut a nagyapám halála és maximum a kötelező dolgokat csinálom meg, mert máshoz nincs kedvem ilyenkor. A júliust ezért se csípem meg úgy az egész nyarat sem, mert minden egyes nyáron történt valami ultra nagy gikszer, amitől nem tudom már szeretni a nyarat. Ja és persze a másik tényező a dög meleg. Most, hogy augusztus van, már több bennem az élet, ezért is tudtam visszatérni ide.
Ami amúgy igazán lényeges szerintem, az az, hogy végre megtörtént a névváltoztatás. Másfél hónap után végre elfogadták a kérelmemet, tegnap voltam az anyakönyvi hivatalban kikérni az új születésit, ma meg az önkormányzatba szambáztam el új személyit és lakcímkártyát kérni. Az ügyintézést sosem csíptem, sokszor agybajt kapok tőle.
De mindegy, ez nem számít. Lényegében véve hivatalosan is búcsút inthetek apám családnevének és örvendezhetek anyám és nagyapám családnevének. Jó érzés végre ezt a nevet viselni, nem a másikat. Kb olyan érzés ez, mintha megérkeztem oda, ahova mindig is tartoztam. Most már tudom, hol a helyem, kikhez tartozom és mit is képviselek. Az apám családja egy sor léhűtőből állt és áll a mai napig apámmal az élen. Nem tudok egy embert sem mondani közülük, akire azt mondhatnám, hogy igen, ő aztán tud valamit.
Anyám családja más. Anyám és a nagyapám valahogy mindig is tudták, hogy kell mindig tovább menni és felállni újra és újra. Szorult helyzetekből kihozni a legjobbat, félrelökni másokat a túlélésért, megváltozni egyik napról a másikra, feladni egy évtizedes szenvedélybetegséget az unokádért, mindenáron védeni a gyerekedet, legyőzni betegségeket. Nekem ezt jelenti ez a családnév, amit most viselek. És nem hiszem, hogy valaha is fogok most már változtatni a nevemen és a férjem nevét sem fogom sohasem felvenni. Nem leszek XYné. Én én vagyok ezzel a névvel most és mindörökké.
A nyárban az a jó, hogy ilyenkor annyi féle változatosságot tud mutatni az ég, hogy az ember beleszédül. Ott vannak a nyári záporok, a ragyogó hajnalok, és ezer színben játszó alkonyok. A felhős csoportokban dögivel vannak szebbnél szebb fotók, néha kicsit irigy is vagyok, hogy én nem tudok olyan szép képeket produkálni a kis telefonommal. De egy nap biztos beszerzek egy profi fényképezőgépet és bejárom az országot felhőket vadászva.
Addig is hoztam egy kis szerény válogatást a magam készítette képekből.
Amúgy a felhőmánia nem mostanság kezdődött. Régebben is, olyan 15 éves koromban kezdtem el jobban érdeklődni irántuk, főleg azután, hogy nagyapám meghalt. Sokszor ültem ki a közeli játszótérre egy hintába és csak bámultam a fehér pamacsokat azon a nyáron. Nem tudom, valahogy kötődöm az égbolthoz. Annyira változatos tud lenni, mint az emberi élet. A napfényes időszakok az ember boldog pillanatait juttatja eszembe, a mennydörgő viharok, amikor a természet haragra lobban, az életünk nehéz időszakára emlékeztet, a szüntelenül hulló eső pedig a mély gyászra és bánatra.
Aznap, amikor nagyapám meghalt, a hajnal sötét volt és borús. Olyan bajlós kinézetű, már ha csak ránéztem nem éreztem magam jól a bőrömben. Ezt tetézte még az, hogy a nagyapám az intenzív osztályon volt, a műtétje nem sikerült jól. Bementünk anyával, hogy érdeklődjünk, hogy van, akkor közölték velünk, hogy reggel 7-kor meghalt.
Emlékszem, amikor kirohantam a korház ajtaján, csak felfelé tudtam nézni. Nem érzékeltem az embereket körülöttem, sem anyámat, se senkit. Csak az eget. Máig tisztán előttem van a kép, ahogy a nyilt teret beragyogta a napfény, a felszakadozott felhők között át sütött a nap, a szél pedig viharosan fújt. Nem is tudnám nektek megmagyarázni, de akkor az olyan vígasztalónak tűnt. Mintha egy üzenet lett volna mindenkinek, hogy előbb vagy utóbb minden jóra fordul. A gyász is eltűnik idővel,a vihar is lecsillapodik miután kitombolta magát.
Helló srácok! Hogy vagytok ebben a dög melegben? A magam részéről most nagyon tudnék élvezni egy medencés családi házat és egésznap mást sem csinálnék csak a hideg vízben döglenék. A panel egyik átka sajnos, hogy hamar felmelegszik és mivel a ventillátorunk is most mondta be az unalmast, had ne mondjam milyen állapotok vannak itthon. De ezen kívül élvezem a nyarat és azt, hogy nem tankönyvek felettt görnyedek.
Az utóbbi időben belevágtam hát, egy kisebb volumenű döntésbe, név szerint a névváltoztatásba. Mivel az első évem mondhatni a képességeimhez mérten sikeres lett, elgondolkodtam azon, hogy ideje megszabadulni az apai családnevemtől.
Mostanság valahogy olyan idegennek éreztem így a saját nevemet, mintha egy olyan emberé lenne, aki nem én vagyok. Egy olyan család nevét viselem, akikhez max biológiai úton tartozom, de egyébként semmi közöm hozzájuk. És az istennek se bírtam elképzelni, hogy ez a név szerepeljen majd a diplomámon, vagy hogy egyáltalán a teljes nevem így hangozzon. Úgyhogy eldöntöttem, anya családnevét fogom felvenni.
A folyamatot már elindítottuk az anyakönyvezetőnél, most arra várunk, hogy elfogadják és utána intézem a többit. Egyszerre jó is és rossz is ez az egész, mert lelkileg így már tudom, hova tartozom, de lelkileg előjönnek a gyerekkori emlékeim, amik néha fájnak. Hiányzik néha az az időszak és a nagyapám. Félig egyébként az ő emléke miatt is döntöttem úgy, hogy felveszem anya családnevét. Hozzá és anyámhoz tartozom és az ő családjukhoz, mert bár már csak anya maradt nekem a régi nagy családból, akkor is hozzájuk tudok több jó emléket kötni, mint apám családjához.
Vehetem ezt egyébként egyfajta lezárásnak is. Azt hiszem így is segítek magamon, hogy végre túllépjek régi árulásokon és cserbenhagyásokon. Talán egy nap sok minden máson is tovább lépek.
Most kezdem csak érezni az első év hatását, mondhatni tényleg kimerültem. Kell még pár nap, amíg újra funkcionális egyén leszek, addig is előre is sorry a fura bejegyzésekért.
Kimerítő volt ez a tanév. De ahhoz képest, amit vártam, nem lett katasztrófa. Sőt kimondottan jól sikerült annak dacára, hogy párszor suroltam a saját határaimat és egy-két húzásomnak majdnem roham lett a vége. Nagyon féltem attól, hogy a két évvel ezelőtti botlásomat most sem fogom tudni kijavítani, ahogy azt tavaly megpróbáltam, de teljes katasztrófával ért véget.
Tudjátok, két évvel ezelőtt felkerestem az exemet, amolyan "vígasz forrásnak", mert a tanulmányaim nem alakultak jól az info karon és persze én inkább a menekülést választottam a felelősségvállalás helyett. Mondanom sem kell, hogy nem sült el jól az egész, akkor úgy döntöttem nem beszélek többet vele, és a 3. félévben minden hibámat jóvá teszem. Nem jött össze, helyette a betegségem csak kiujult és még pánikbeteg is lettem.
Beletelt legalább fél évbe, mire sikerült kilábalnom a magam ásta gödörből és újra kezdeni mindent. 2016 első felében még beszélgettem vele, tisztáztunk pár dolgot, és bár azt mondtam nem fogom kitaszítani az életemből, április környékén valami elpattant bennem. Onnantól kezdve nem kerestem többet. Ennek már egy éve.
Féltem az elmúlt időszakban, hogy a megjelenő nehézségek miatt esetleg újra hozzá fordulok, de szerencsére nem így lett. Megnyugodtam olyan szinten, hogy talán végre erősebb vagyok, mint régen. Ha egy nap minden gyengeségemet le tudom győzni, akkor talán nem leszek olyan sebezhető, mint amilyen régen voltam.
Amúgy hamarosan jelentkezem pár filmajánlóval és szerintem hozok pár cikket is. Igaz a cikkek nem lesznek olyan haj de vidám témák, de úgy érzem kell majd róluk beszélnem /Jobban mondva írnom/. Addig is jók legyetek!
Telítettek voltak mostanság a napok, na meg nyakamon is van a zh és vizsgaidőszak, így nem volt időm mostanság feljönni a blogra. Mostanság kicsit kaptuk az áldást, a régi samsung tévénk sikeresen bedöglött, a hűtőnk is már nyüglődik és az én régi monitorom sem már egy mai darab. Úgy hogy a héten nekivágtunk az ügyintézésnek, az extreme digitálnál szerencsére találtunk egy jó akciót meg egy kedvező hitelt. Szombaton beugrottunk az Örsre, elintéztünk mindent, utána meg beültünk inni valahova. Ajánlom nektek az Árkád emeletén az egyik fagyizós kávézós helyet, isteni Baileys-es latte machitot lehet ott kapni még egész elfogadható áron.
Lényeg a lényeg el lett minden intézve megvan már a monitor, a hütőt meg a tévét még várjuk, hogy kiszállítsák. Ami a monitort illeti. Hát az szerelem első látásra. Sokkal nagyobb mint a régi ami szinte eltörpül emelett. Évekig egy 1024x768-as felbontású monitort használtam, ahhoz képest az 1600-as felbontás óriási különbség. "Munka" szempontjából is már jobb rajta dolgozni vagy tanulni, egyedül a macskám nem nagyon szereti, mert mostmár nem tudja odanyomni magát a monitor közepére kitakarva a kilátást mint régen.
És ha már blog akkor természetesen felhők, a rohangálos napokban sem feledkeztem meg erről. :D
Ezt a négyet a múlt héten illetve még tegnap készítettem. Időm most sajnos nem nagyon volt hogy alkalmasabb helyet keressek a felhőfotózáshoz, de ha már kicsit fellazultak az egyetemi dolgaim, majd kerülnek fel jobb fotók is. Meg persze a régebbiek közül is hozok majd egy válogatást csak most a időhiány ezt nem engedi
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások