Még mindig keresem a válaszokat. Bár egy hang folyamatosan mondja a fejemben, hogy ennek nem most van az ideje. És lehet, abba kéne már hagynom a keresést. A múltban vájkálást. Vissza kéne térnem a jelenbe és élni, úgy, ahogy régebben is kellett volna élnem. De valahogy nem tudok nyugodni. Érzem, valahogy a lelkem mélyén érzem, hogy a válaszok ott vannak veled kapcsolatban. És már nincsenek messze. Valahogy tudom, egy nap megtörik a jég, és mindent meg fogok érteni.

• Miért hagytad, hogy csúnyán beszéljek veled
• Miért estél vissza az alkoholizmusba
• Miért lettem neked én fontos a lányod helyett
• Miért néztél el nekem mindent és lettél dühös anyára
• Miért nem váltál el a feleségedtől
• Miért nem meséltél sose az érzéseidről
• És mégis miért tudtál engem szeretni, mikor olyan voltam veled, amilyen?

Lehet viszont, hogy ezekre a kérdésekre majd csak nyáron térek vissza. Tudod, a zűrős hónap ellenére, a matek és a gazdinfó zh-im nem is lettek olyan rosszak. Nagy esély van arra, hogy már ezt a kettőt ki fogom lőni a zh-kal és még a gazdjogra is van ilyen szinten esély. Jó mi? Valahogy előttem van a kép, hogy most nagyban vigyorogsz és büszek vagy rám.

Krisztit próbáltam kirángatni a mélygödörből. Adok neki pénzt, hogy valahogy átvészelje ezt az időszakot. De tudod... Kezdem unni. Én vagyok ilyen szívtelen? Hogy már nem tudom eltűrni az állandó nyavalygását? Vagy a neveltetésem az oka? Anya panaszkodik, de valahogy nála már megszoktam vagy nem tudom. Te meg aztán sosem panaszkodtál, legalábbis nekem nem. Én meg azt hiszem sikeresen átvettem tőled, hogy kívül tágasabb mindenkinek. Senkit sem engedek már be a lelkivilágomba. Mindenki: Anya, Kriszti, és a többi ember, most már csak a felszínt kapargatja. Az egyetlen, aki mindent tudott rólam az te voltál.

Illuzió talán neked írni. Hamis kép, mely lehet egy nap szertefoszlik. És én mégis írok neked. Mert valahol mélyen remélem, hogy meghallgatsz és nem itélsz el. Egyetlen árva gondolatomért sem. Egyetlen egy érzésemért sem.