Drága papa!

Őszintén szólva már fárasztó, hogy megint kicsit mindent újra kell építenem. Megvisel az lelkileg, hogy újra meg kell küzdenem a pánikrohamokkal, amik mintha állandóan kitörni készülnének. Amikor az OITI-ben rám rakták azt a hálót a doki mondta, hogy az epilepszia mellé gyakran társul pánikroham. Hát, ezen nem lepődök meg. A kihagyások bár ártalmatlanok, de ha rosszul időzítenek, akkor akár halálossá is válhatnak, pl ha úttest közepén érnek utol. Emiatt bennem a félsz, hogy bármikor rosszul lehetek, és ez generál egy olyan pánikrohamot, ami nem engedné, hogy kitegyem a lábam a lakásból. Bénulás, összeesés, bármi amit el tudsz képzelni. Ördögi kör ez, melyet nagyon nehéz megszakítani.

De tudod, akkor sem bírom elképzelni az életem így. Nem akarok mindig rettegni. Eleget féltem már az életem során, így nem vagyok hajlandó beletörődni abba, hogy így kell leélnem az életemet. Pánikbetegként és epilepsziásként, aki a végén képtelen arra, hogy normálisan éljen. Nem is olyan régen láttam annak az életnek a foszlányait, amit mindig is szerettem volna élni. Nyáron láttam mindezt. 

Nyáron többször voltam Krisztinél. Munka után átugrottam hozzájuk és kimondottan élveztem az ott töltött időket. Plusz egyszer még meg is hívtak egy fagyizóba, ahol balyeses latta machitot ihattam velük és a barátaikkal. Vagy amikor az utolsó munkanapom után kaptam tőlük egy tortát, egyfajta előnapi születésnapot. Igazság szerint ilyen életre vágyok. Csavarogni ide-oda, barátokkal lógni, és csak élvezni az életet. Aggodalom és komolyabb stressz nélkül.

Nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy sírva-riva elmeneküljek a gondok elől, de bevallom néha már nagyon fáradtnak érzem magam. Leküzdeni minden egyes nap a félelmemet húzós dolog. De a feladás talán még rosszabb. Ha megtenném, utána csak vegetálnék. Nem érdekelne többé semmi, nem járnék be többé az egyetemre, csak bebújnék az ágyba és soha többé nem dugnám ki a fejem a paplan alól. Csak ha nagyon muszáj. Tudom mi történne akkor. Anya összeroppana. Le merném fogadni, hogy idegösszeroppanással kerülne be a pszichiátriára, rokkantnyugdíjasként tengetné utána a napjait velem együtt. Valszeg engem is leszázalékolnának. Vegetálnánk mindketten addig, amíg le nem jár a határidő, amig fizetnem kell a diákhitelt. 40 éves koromban amikor semmi vagyonom se lesz, jön a végrehajtó és elúszik a lakás. Többé nem lesz otthonunk. Anya meghal. Én pedig hajléktalan leszek. És a legjobb barátnőmön /hamarosan keresztlányomon/ se fogok tudni segíteni soha többé.

Hasonló gondolataim voltak 3 évvel ezelőtt, amikor otthagytam az elte-t. Akkor eldöntöttem, hogy nem fogok vegetálni soha többé. Bármi is legyen az ára, de felállok és megyek tovább, mégha ehhez megannyi pánikrohamot is kell túlélnem ahhoz, hogy újra jól legyek. Felépítek mindent újra, és megint élni fogok. Mert én ilyen vagyok.

Nem tudom, régen hogy voltál képes minden egyes nap vidám lenni. Minden nap, ha nagyon elkámpicsorodtam, mindig felvidítottál. Mégha régen úgy is érezted, hogy semmi erőd sincs, hogy helyrehozd tönkrement életed, te akkor is képes voltál mosolyogni. Nevettünk, mert így éreztük, hogy élünk. Ha mást nem is, azt az érzést vissza szeretném hozni az életembe. Mert akkor éreztem, hogy igazándiból élek.