Drága papa!

Bár mostanság megpróbáltam a múltba visszatérni, hogy visszaemlékezzek azokra a foszlányokra, amiket elejtettél nekem, az élet minduntalan visszaránt a jelenbe. Röhejes, hogy csak egy hete indítottam el ezt a "projektet", mégis már gikszer akadt a matekban, a nyakamon van a nyári gyakorlat keresése és még a lányod is traktálni kezdett a mindennapos gondjaival. Eh... Pedig úgy szerettem volna többet megtudni! Emlékezni, válaszokat találni, és újraalkotni belül mindent. De... Azt hiszem ez már nem lehetséges.

Kutathatok az emlékeim között hosszú idón át, attól még semmi sem fog megváltozni. Nem válltoztat azokon a dolgokon, amiken régen  keresztülmentünk. Nem enyhíti a gyászt, nem teszi semmisé a fogadalmam. Csak tudod szerettem volna, ha a lelkiismeretem végre megenyhül és többé nem emészteném magam amiatt, ahogy beszéltem veled régen. Vagy ahogy bántam veled régen. Hosszú idők óta keresem a választ, vajon miért voltál mindezt eltűrni, miért hagytad, miért engedted, és mégis miért kértél tőlem pont te bocsánatot. Miért kértél azért bocsánatot, hogy azt kívántad, bárcsak egyedül lennék a világon, mert nekem senki és semmi sem jó. Nem emlékszem már, hogy mit tettem, amiért így kifakadtál, de mégis, te kértél utána bocsánatot. Sosem fogom ép ésszel ezt felfogni. Nem azért, mert meglep a bocsánatkérés. Hanem azért, mert minden okod megvolt arra, hogy haragudj rám. Mégis te kértél elnézést.

Sajnálom papa, hogy nem tudok visszamenni a múltba. Egyszerűen az élet nem engedi. Annyi itt a tennivaló... És én nagyon félek. Félek a munkától, félek a jövőtől félek mindentől. Próbálom mutatni azt, hogy már felnőttem és készenállok mindenre, de valahol mélyen még mindig annak az elveszett 15 éves lánynak érzem magam, aki úgy érezte magára maradt a zord világban. Akinek nincs senkije az anyján kívül. Egy olyan anyán kívül, aki állandóan változó ember. Hol kedves, hol zord, hol lágy, hol kemény. Sose fogom igazán anyát kiismerni. Sose fogok benne teljesen megbízni. Mindig gyanakodni fogok rá, vajon mikor gurul be annyira egy tettem miatt, hogy a gyengeségeimet ellenem fordítja és sziven döf vele. Mikor fogja azt mondani, na most akkor levettem rólad a kezem. Mikor fogja azt mondani, hogy vége van.

Az egyetlen, akinél nem éreztem sosem hátbadöfött volna az te. Érdekes, mert tudom, hogy te sem vagy szent és sérthetetlen. És mégis, nem fáj annyira az árulásod, mint mondjuk anyáé. Vagy bárki másé. Miért? Ezt sem fogom egy darabig megérteni.

Megpróbálok felülkerekedni a félelmeimen. Egy valamiben igazad volt. A problémák mindig megoldódnak. Vagy maguktól, vagy mert én találom meg rájuk a megoldást.