Drága papa!

Visszanézni a múltba olyan, mint mikor egy tó fenekére próbálsz nézni. Néhol tiszta, néhol zavaros. Talán ez a legjobb hasonlat az emlékeimhez, amik hol tiszták, hol pedig homályosak, zavarosak. Az idővonal is inkább már csak hullámos fonál, semmint egy kifeszített zsínor, amin tisztán vannak jelölve az események időpontjai. 

Nehezen emlékszem már vissza a múltra, de ha nagyon időpontot kéne belőlöm, akkor azt hiszem 2006 elejét kellene belőnöm, mikor elkezdtél anya cégnél dolgozni. Elsőként karitatívosként kezdtél dolgozni a Stadionoknál a volán buszvégállomáson. Tarthatott az talán fél évig? Nem tudom már meddig voltál már ott, de arra emlékszem, hogy utána egy bizományosnál kezdtél el dolgozni a 16.-ban a Szlovák útnál. Sokszor jártam át én is hozzád, gyakran engedtél a púlton belülre, és engedted, hogy kezeljem a terminált. Heh, az innen lassan már 14 év távlatából már ősrégi gép a mostaniakhoz képest. Sokszor voltam ott zárásig. A kezdetekkor még nem ittál. De a munkába állásod után azt hiszem fél évvel már elkezdtél inni.

Akkoriban voltam még csak 12, ezért nem csoda, hogy ésszel nem tudtam hirtelen felfogni, mégis minek kezdtél el inni? Részegen jöttél sokszor haza és bezuhantál az ágyba. Mikor másnap kijózanodtál, megkérdeztem ez most mégis mi? Nem volt válasz. Mentél dolgozni egészen addig, amíg 2008 elején a főnőkőd ki nem rúgott, mert egyrészt sikkasztottál, másrészt úgy kezdtél el viselkedni, mintha tiéd lenne a bolt. Nem csodálom, hogy lapátra tett. 

Akkoriban kezdődött el, hogy viktorral egymást túlszárnyalva kezdtetek el inni, mint a gödény. A sörös doboz mondhati már megszokott látvány volt, hogy a cigi füstről már ne is beszéljek. Én meg tudtam, hogy ez baj, nagyon nagy baj. Tudtam, hogy beteg vagy, hogy nem vagy teljesen egészséges, hisz rengeteg gyógyszert szedtél a tüdődre, a szívedre. Hasi és lágyéki sérved volt, ráadásul rokkant nyugdíjas, sokszor kellett menned évente felülvizsgálatra. 

Tinédzserként nem tudtam, hogyan lett volna helyes reagálni. Naponta hol magyaráztam neked, hogy abba kéne hagynod a dohányzást, és nem kéne innod, mert nagyon beteg leszel, hol pedig sértődötten mentem el mondva, jó, akkor csinálj, amit akarsz. De utána mindig visszamentem és újra próbálkoztam. 

Mivel sokszor mondtuk anyával, hogy abba kéne hagynod a dohányzást így a végén váltottál és sunyiban kezdtél el dohányozni. Egy nap rajtakaptalak, ahogy fejhallgatóval a fejeden dohányzol az ablakban. Mérgemben, hogy nem hallgattál rám, jobban mondva ránk, megböktelek és leordítottam a fejedet:

- Nem igaz, hogy már megint dohányzol!

Mondtam ezt akkoriban. A cigidobozt ami ott volt a párkányon felkaptam és kivágtam a kukába mérgemben. Hogy utána pontosan minket mondtam neked arra nem emlékszem, csak azt tudom hogy dühös voltam. Iszonyat dühös. Erre te is dühös lettél és a fejemhez vágtad:

- Neked soha semmi sem jó! Neked az lenne a legjobb ha egyedül lennél a világon!

A perpatvarnak anya vetett vége, aki mondta, nem avatkozhatok bele az életedbe, és inkább adjam neked vissza a cigidet. Talán már ott akkor hagynom kellett volna mindent. Visszaadtam, de tudom, mit mondtan neked utána:

- Jó, akkor dögölj meg ott ahol vagy!

Mikor te is és én is lenyugodtunk, utána bocsánatot kértél, ahogy én is. De tudom, ezeket a szavakat soha sem vonhatom már vissza. Ahogy a múlton sem tudok változtatni.

Később, 2008 húsvétján, mikor viktor unokahuga feljött hozzánk látógatóba, elmentem vele megmutatni a környéket. A lány talán csak pár évvel volt nálam idősebb. Arra már nem emlékszem, mi is volt pontosan a téma, de arra igen, hogy ahogy hazaértünk, te már megint, iszonyat részeg voltál. A régi nagy kapanén, viktorral és a fenti szomszédainkkal karöltve, ültetek, hangosan röhögtetek, és a nagy asztalon, ami a konyhából volt behozva, tele volt sörös üveggel. A lány leült melléd, te pedig úgy üdvözölted, mintha most láttad volna először, holott párszor már találkoztatok. A kezdeted a combjára tetted. Azt a rémületet a lány arcán sosem fogom elfelejteni. Reflexből mondtam neki, hogy cseréljünk helyett. Azt tudtam, hogy ha más nem, még részeg állapotban sem fogsz bántani, ahogy a lányt sem bántottad volna, de a viselkedésed akkor is ijesztő volt. Az idő múlásával aztán mondtuk anyával, le kéne pihenned, mert nem vagy már magadnál. Betámolyogtál a szobádba és a végén szét hányad magad. A 120 kilóddal nem volt erőnk felrakni az ágyra. A szobád küszöbén állva bámultam az egész jelenetet. Emlékszem anya csalódott arcára, viktor részeg röhögésére, a lány undortól eltorzult arcára, Irénke, a szomszéd nő gúnyos mosolyára és a magam haraggal  és szégyennel kevert csalódására, hogy már megint olyat tettél, amit nem kellett volna. Méghozzá vendégek előtt.

Másnap mikor magadhoz tértél, elmeséltem miként viselkedtél, miért menekült el előled a lány. Kissé vicces, mikor a magam naiv fejével magyaráztam, hogy ő azt hitte pervez vagy, mikor részegen rátetted a combjára a kezed, de én tudtam, hogy ez nem igaz, és ha az enyémre teszed az tudom azért van, mert az unokád vagyok és semmi rossz szándék sincs mögötte. Így visszanézve talán tudthattad, hogy így sem ítéllek el? Nem tudom. Némán hallgattál, mint mindig. 

Talán pár hónappal később, novemberben mondtad, hogy fájni kezdett a hasad. Erős fájdalmaid voltak, nagyon már mozogni sem bírtál.  A helyi sztk-ban mondták, hogy valszeg bélelzáródásod lehet, és vagy korházba mész, vagy otthon halsz meg. Anya mondta akkoriban, hogy figyeljelek, mert ha zöldes trutymót kezdesz el hányi, akkor vagy a mentőket kell hívnom vagy pedig neki kell szóljak. Nos, a jóslata bevált, mert november végén hányni kezdtél. Aznap zöld epével volt tele a vödör, én meg halálra réműltem kezdtem el kiabálni.

- Ez zöld! Ez zöld, szólnom kell anyának, hívni kell a mentőket!

Te meg rám kiabáltál:

- Nem szólhatsz anyádnak és mentőket sem hívhatod!

Vajon hogy lett volna jó akkor reagálnom? Fittyet hányva a kérésedre hívni a mentőket, vagy szólni anyának, aki segített volna valahogy a munkahelyéről? Nem tudom. Nem értettem, miért nem kérsz segítséged, mégis miért akarsz így szenvedni? Meg akartál halni? Ezekre gondoltam akkoriban. 

Mikor este anya hazaért, és kérdezte, hogy vagy, te azt mondtad minden rendben. Holott tudtam, hogy nincs. Nagyon nincs. Emlékszem, anya és viktor kint volt a konyhában, én meg kimentem és sírva mondtam, hogy rosszúl vagy. Nagyon rosszúl...

- Megkért, hogy ne szóljak, de szólnom kell. Zöldet hányt, de azt akarta ne hívjam a mentőket, és ne szóljak neked, anya. Nem tudom mit kellett volna csinálnom, nem értek semmit...

Még aznap éjjel mentő vitt be a Flór Ferenc korházba a sebészetre. Az orrodon keresztül csövet dugtak az gyomrodba, hogy kiszívják az epét, és infúziót kötöttek a karodba. Az elvonási tünetek miatt persze nem voltál magadnál, tépkedtek ki a tűt a karodból, ha jól emlékszem talán még a gyomrodba vezető csövet is ki akartad szedni. Homályos már minden. Egyre emlékszem, hogy öntudatlanul nevettél rám, mondtad, üljek az ágyadra, de én nem tudtam. Csak ennyit bírtam kinyögni:

- Papa hagyd abba! Meg fogsz halni!

Persze, anya, viktor és talán még a kórteremben lévő többi beteg is mondta, hogy ne mondjak már ilyen hülyeséget. Csakhogy ez nem volt hülyeség. Tudtam, hogy veszélyben vagy, és talán a tudat alattim is tudta, hogy a szakadék szélén táncolsz és már csak idő kérdése, hogy mikor zuhansz a halálba. De nem tudtam, hogyan ránthattnálak vissza. De egy tinédzser honnan is tudthatná ezt? Össz-vissz 14 voltam akkor. 

1 hétig voltál a korházban, ahol megmentették az életed. Utána kezdődött el vizsgálatok sora, hogy felkészítsenek egy műtétre, ami meghosszabította volna az életed. Kísérgettelek, amikor csak tudtalak. Otthon mikor behelyeztek egy csövet a sérvedbe, cserélgettem a kötéseidet. Voltunk kardiológián, sebészeten, kontrollvizsgálatokon. Egy napot nem fogok elfelejteni, mikor legalább két órát vártunk arra, hogy elcsípjük az orvosod. A műtétre voltunk kíváncsiak, hogy fog alakúlni. De engem inkább ez érdekelt:

- A nagyapám meg fog gyógyulni ugye?

Nem kaptam persze konkrét választ. Azt hiszem az a doki már akkor tudta, hogy te élve nem fogsz kijönni a műtét után. Bolintani bólintott, de hogy a kérdésemre válaszolt-e vagy csak a magában feltett kérdésre válaszolt azt már nem tudom megmondani. Évtizedek teltek el azóta. 

Az idő csak múlt. 2009-ben már végzős voltam az általános iskolában. Az akkori idők homályosak, nem emlékszem már teljesen, hogy mindennap veszekedtem-e veled, hogy hagyd abba a dohányzást és az ivást, vagy már feladtam én is, mint a lányod. Azt tudom, hogy volt egy-két nap, amikor megint összecsaptam veled, mert a cigit nem tetted le. Egy nap pofon is vágtalak, hogy térj már észhez és ébredj fel, mert ennek az egésznek nem lesz jó vége. Persze, ordibálás volt az eredménye, aminél én halálra réműltem, mert iszonyat ritka volt az, amikor te basztál le engem. Aztán béke lett megint. 

Nyár fele lehetett észrevenni, hogy valami kezd változni, mert egyre többet aludtál. Volt, hogy egy beszélgetésünk közben kezdtél el lassan elaludni. Minden nap órákon keresztül csak aludtál. Arra gondoltam talán csak a meleg idő az oka, hisz én is álmosnak éreztem magam sokszor. Hogy fáradt vagy a sok vizsgálat miatt, és csak az erődet gyűjtőd így a műtétre, ami megmentheti az életed. A mostani fejemmel tudom, hogy ez tévedés. Elfáradtál. Iszonyatosan elfáradtál az életbe, a múltadba, amiről ritkán beszéltél, a viharokba, és talán olyan dolgokba is, amiket már sosem fogok megtudni. 

Nem tudom mikre gondolhattád életed utolsó hónapjaiban, de arra emlékszem, hogy aggódtál értem. Azt hiszem talán a jövőm miatt. Mikor megkaptam az értesítőt, hogy felvettek a Keletibe, akkor velem együtt örültél. De miután megkaptam a bizonyítványt, te megkérdezted:

- Biztos, hogy fel fognak venni? Ilyen eredmények ellenére is?

Jött magamban a kérdés, hogy ez most honnan jött? Miért kezdett el téged érdekelni a tanulmányi eredményem, mikor sosem tettél jár semmiféle megjegyzést, sőt mondhatjuk nem is érdekelt téged, mik az eredményeim. 

- Ugyan már papa, már megkaptam az értesítőt, hivatalosan is felvettek a Keletibe.

Emlékszem, ott ültem az ágyadon kezemben a bizonyítvánnyal, te mellettem ültél szintén és csak néztél rám. 

- Ígérd meg, hogy jobban fogsz tanulni és egyetemre mész. Diplomát szerzel hogy jobb életed legyen.

Az akkori énem nem értette miért kérsz ilyeneket tőle, de a mostani már érti. Nagyon sokszor csak rád hallgattam és nem anyára. Mint utólag kiderült, anya kért meg arra, hogy vegyél rá a tanulásra, mert ki fog siklani az életem, ha nem szedem össze magam. Talán akkor jöttél rá, vagy értetted meg igazán, hogy manapság már a papír számít néha? Nem tudom. De azt tudom mit válaszoltam a kérésedre

- Megígérem, hogy jobban tanulok és egyetemre megyek. 

Azt hiszem ez volt az utolsó dolog, amit meg akartál tenni. Utána azt hiszem már nem is dohányoztál, nem is ittál. Csak aludtál, iszonyat sokat aludtál. Júliusban, a műtéted előtt láttalak utoljára. Ha van valami, amiért hálás vagyok az akkori énemnek, hát az az, amikor megölelt téged a távozásunk előtt. Vicces, hogy azt mondta, hajrá, pedig talán azt kellett volna mondania, hogy szeretlek papa. Vagy talán bocsánatot kellett volna kérnie. De akkoriban nagyon hittem abban, hogy élve jössz ki onnan. 

Július 15.-én haltál meg, reggel 7-kor. A keringésed összeomlott, a szíved leállt. 2-szer élesztettek újra, de harmadjára már nem sikerült. Halálod órájában anya álmodott veled, ahogy a fényben állsz és azt mondod neki: Most már jó helyen vagyok Vica. 

Évtizedeken át tettem fel magamnak sokszor a kérdést, vajon mit kellett volna tennem ahhoz, hogy visszarántsalak az életbe. Hol ronthattam el, mint kellett volna változtatnom? A lányod mesélte később, hogy még ha megszakadtam sem tudtalak volna már megmenteni. Az öcséd baromságai voltak valószínűleg a katalizátór a visszaesésednél, hogy bármit is csinálsz, már nem segíthetsz rajta. Akkoriban kinézett neki a hajléktalanság, és bár megkérted anyát, hogy fogadja be őt ha veled valami történik, anya nemet mondott neked. Hitelt vettél fe, hogy pénzt adj a testvérednek, de azt se segített rajta. Úgy sejtem tudtad, hogy nem sokáig leszel már a földön, mert biztosítást is kötöttél magadra, hogyha meghalsz, a hitelnek csak a felét kelljen visszafizetnie anyának. 

A halotti bizonyítványodból derült ki, hogy rosszindulatú májdaganatod volt, ami a halálodat okozta. Egy leszázalékolási papírból az derült pedig ki, hogy már 40 éves korodban májzsugorod volt a piálás miatt. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy még ha megszakadok se menthettelek volna már meg. Sőt talán mondhatjuk, hogy kétszer már megtettem amit kellett: Egyszer, mikor megszülettem és egyszer, mikor nem hallgattam rád és szóltam anyának, hogy bajban vagy. 

Csak azt sajnálom, hogy az a sok balhé, amit kivertem emiatt az egész miatt, mondhatni felesleges volt. Te döntötted el, hogy elég volt az életből és itt az ideje elmenned. Úgy hiszem nem csak az öcséd volt az oka, hogy ennyire fel akartad már adni az életet, hanem más is. De nem szóltál róla semmit sem. Utolsó két évedben nem panaszkodtál, nem sírtál, csak morogtál ha nem engedtük anyával, hogy igyál vagy dohányozzál. Én és a lányod összecsaptunk veled, hogy megmentsünk. Anya később lemondott rólad, én viszont nem akartam. Tőlem bocsánatot kértél, tőle nem. Anya mesélte, hogy egyszer meg akartad ölelni, de ő nem engedte meg.

-Minek akarsz most már megölelni? Itt voltam neked több éven keresztül, mégsem tetted. Most már felesleges.

Mondta neked ezt akkor. Heh, meg is értem miért. Ha velem is azt művelted volna, mint vele évtizedeken át, én sem reagáltam volna másként. De én én voltam, nem pedig ő. 

Ha ebből az egészből van tanulság, akkor az az, hogy aki menni akar, aki tényleg igazán menni akar, azt el kell engedni. Nem haraggal, nem bánattal és gyűlölettel. Hanem békével. Le kell zárni mindent, amit lehet, elmondani még utoljára mindent, amit kell és békével elengedni a másikat. Belül a tizenéves énem még néha sír, mert úgy érzi haraggal vált el tőled. A felnőtt énem viszont tudja, hogy amit tudtam megtettem. Nem gyűlölett szította a haragomat, nem rosszindulat kiabált akkor belőlem, mikor kitéptem a cigis dobozt a kezedből vagy vágtam a földhöz a sörös üveget. Gyásszal kevert harag volt akkoriban bennem, mert a tudat alattim valószínűleg tudta, hogy most már tehetetlen vagyok. Se Isten se ember nem törölhette el a halálvágyadat. Egy valamit tehetett csak, hogy utoljára megölel, mielőtt még elmész. És örülök, hogy ezt akkor megtettem. 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés