Drága papa!

Bár azt mondtam nemrég magamnak, hogy eltörlök minden szálat ami a múlthoz köt, és megpróbálok mindent elengedni és a homályba taszítani, rájöttem, erre képtelen vagyok. Eltelhet 10, 20 vagy 30 év is én akkor is neked fogom tudni igazán elmondani azt, amit bánt. Gyerekkorom óta bármit mondhattam neked, tényleg bármit és cserébe sosem kaptam rossz szót érte. A legsötétebb oldalamat is láthattad és te sose tettél rossz megjegyzést a tetteimre. A halvány emlékek mögött megmaradtak ezek az érzések. Ritka az az ember, ki ítélet nélkül képes meghallgatni másokat.

Mostanság egy kicsit el vagyok keseredve. Emlékszel a fogadalmamra? "Nem adom fel, tovább megyek és egyetemre megyek" Mondtam neked akkoriban. Aztán meghaltál, hátrahagyva egy kötelességet, vagy jobban mondva egy köteléket, ami átnyúlik téren és időn. Meghatározta a múltamat, megalkotja a jelenemet és felépíti a jövőmet. Minden, amit eddig elértem: A sikeres érettségi, a sikeres felvételik, a megannyi sikerült vizsga, a legyőzött pánik és epilepsziás rohamok, az összecsapások a lányoddal, a végső elkeseredettség, amivel nekimentem a BGE-nek... Minden egyes tettemet ez az egy nyavalyás mondat irányítja. Feladnám? Nem tudom. Abbahagynám? Képtelen vagyok rá. Még ha meg is tenném, ez az emlék újra és újra az eszembe villan.

Pedig néha megfordul a fejemben, nem-e lenne könnyebb az életem, ha hagynám a csudába az egészet. Persze nem teszem, az lenne az utolsó dolog, amit megtennék. De amikor látom, mások hogyan haladnak az életben: Barátok, élmények, emlékek, házasság, gyerekek és család... Akkor időnként megkérdőjeleződik minden bennem. Vajon tényleg van értelem ennek az egésznek? A fél fiatalságomat feláldozom egy darab papírért, aminek ki tudja lesz-e egyáltalán értelme az évek múlásával. Belül egy hang mindig azt mondja, van értelme. Megfizetem az árát a jobb életnek, de utána életem végéig jól élek. És addig a gyászom úgy sem enyhül, amig legalább azt az egy nyavalyás ígéretet be nem váltom neked.

Pedig néha feladnám. Amikor az ember lánya látja, hogy egy foreveres kiscsaj kb fél év munkájával ingyen és bérmentve szambázhat el egy horvátországi hétvégére és láthatja a tengert, amíg a volt osztálytársa vígan odaáll az oltár elé és igent mond a szeretett férfinak, akkor megkérdezi magától van-e értelme ennek az egésznek. Van-e értelme a sok stressznek, a milliós adósságnak, a tankönyvek felett töltött hosszú óráknak. Csak azt látja, röpülnek el az évek. És míg ő egyhelyben toporog, addig más már felépít mindent. 

Talán nem is lenne mindezzel semmi baj, ha nem ezekből állna az életem. Meg sem lepődök majd, ha nyáron az NGM-es gyakornoki munka után fogom azt érezni, hogy igen, életem egyik legjobb döntése volt folytatni és ismét egyetemre menni. Bevállalni egy nehéz szakot, legyűrni a korlátaimat és csak menni és menni. Összeszorított foggal, végső elszántsággal, de menni és csinálni. 

Néha elkap a fáradtság, ami végtelennek és időtlennek tűnik. De csinálom, mert valami mégis hajt előre.  Bár tény, hogy néha a motiváltságomon lenne mit csiszolni. Ezért is utálom az igazságot, mert mióta sok mindenre rájöttem veled kapcsolatban és a piedesztálra emelt képed széttört, olyan érzésem van, mintha nem lennék önmagam. Gyülölöm az igazságot. Darabokra töri az embert belülről és lassan felemészti és nem tudsz ellene tenni semmit. Ezért nyúltál az alkoholhoz ugye? Te sem bírtad elviselni. Hogy senki sem szeret, hogy elcseszted nem csak a magad, de más életét is. Ezért hagytad, hogy minden kép, amit bennem felépítettél, darabokra essen? 

Anya mesélte, amikor meg akartad ölelni, ő elhúzódott tőled. Azt mondta neked: már késő. Mesélte, amikor közölte veled, hogy lemond rólad, akkor te könyörögtél, hogy ne tegye, de megtette. Akkor adtad fel? Vagy inkább az öcséd volt mindennek az okozója? Homályos akkorról minden. De azt tudom, hogy Jani akkor már nagyon nem törődött veled és abban sem vagyok biztos, hogy anyát érdekelte volna már a sorsod. Foglalkozott veled de... Már nem úgy. Vajon ha akkor nem hallgatok rád, és nem kezdek el neki sírni, hogy iszonyatosan rosszul vagy és segítség kell, hagyta volna, hogy meghalj? Nem tudom. Nem hiszem. De kicsit olyan érzésem van, hogy pusztán azért éltél még egy évet azután a nap után, mert én sírtam és kértem, maradj életben.

Vajon, ha a régi rendszer nem lett volna egy átok, és a családod szeretett volna, ki lettél volna? Mivé válhatott volna a családunk? A szüleid döntései és tettei egyszerre három ember életét keserítették meg: A tiédet, a lányodét, és az enyémet. Te belehaltál, a lányod tönkrement én pedig... Én pedig próbálok túllépni a régi dolgokon. De nehéz. Nagyon nehéz.

Csak egy dolog vígasztal: Hogy valahol, az életed végén rájöttél, mit tettél velem és hol rontottad el a nevelésem. Ezért a végén kérted, hogy tanuljak tovább. Pusztán egy kérés, és mégis valahol a jövőmet mentetted meg vele. Mindannyian tudjuk, hogy anyára úgy sem hallgattam volna. Rád viszont igen. 

Tudod, ezért szerettem neked mindig mindent elmondani. Ítélet nélkül hallgattál meg mindig, és volt, hogy sokszor ez segített átlendülni a holtponton. Talán ha ez is tudatosul bennem, akkor visszatér a régi elszántságom, ami tizenévesen volt bennem. Folytatni, felállni, elvégezni. E három cél lebeg majd mindig a szemem előtt és ezzel párhuzamosan felépítem az életem. Valahogy... Nem tudom hogy, de felépítem.