Drága papa.

Az idő múlásával minden emlékem elhalványul, ami kettőnkről szól. Nem emlékszem már a poénokra, a hülyesékedésekre, a játékokra, és ami meg is maradt, az is már halványul. Pedig ép most leszek csak 26. Nem tudom, az epilepszia-e az oka, vagy a csavar a memóriaközpontomban, vagy csupán az elmém véd meg attól, hogy ne emlékezzek egy aránylag nehéz, de valahogy mégis szép múltra. A kirándulásokra, a Velencei tóra, az uttörővasútra, az 1 hetes balatoni nyaralásra. Oké, az mondjuk pocsék volt, mert egy pirinyó szobába voltunk bezsúfolva 4-en, és az időjárás is megért egy misét, de hát no. Inkább az utolsó két éved maradt meg élesen. 

Akkor kezdtél el inni, mikor elmentél karitatívosként dolgozni az szrt-nél. Utána egy bizományos vett fel egy lottózóba, ahol - mivel értetted a szakmát - rögtön mindenki megkedvelt és ivócimborának fogadott. Volt, mikor józanul jöttél haza és volt, mikor full részegen. Persze, mikor voltam nálad, valahogy egy kortyot sem ittál. Helyette bemutattál mindenkinek, sokan hívtak kólázni, vagy sorsjegyezni. Mondhatjuk, még kerítőt is játszottál egy kicsit, amikor egy velem egykoru srácot bemutattál nekem. Az már más kérdés, hogy nem működött a dolog, de oda se neki. A szándék az megvolt.

Aztán, ahogy elkezdett süllyedni az öcséd, úgy rántott magával téged is. Hitelt vettél fel miatta, ami nem segített rajta, menekülni nem tudtál sehova se csak az alkoholba. Eredmény: Mondhatjuk, hogy teljes bukás. A főnököd kirúgott, az öcséd elbukott, te pedig haldokolni kezdtél.

Anya próbált téged megállítani, de mivel te fasisztának nevezted, ő közölte levette rólad a kezét. Ezt már párszor nekem is mondta, de valahogy nem tudom felfogni, ez most úgy konkrétan mit is jelentett nálatok? És egyébként is mikor volt ez pontosan? Nem láttam mikor történt ez, és nem is láttam különbséget a bánásmódjában. Talán az volt a jele, amikor nem erősködött, hogy tedd le a piát? Mikor mondta, adjam vissza neked a cigisdobozt, amit mérgemben vágtam a kukába, mikor rajtakaptalak, ahogy füllhallgatóval a fejeden az ablaknál dohányzol?

Bármi is játszódott le az elmédben, azt már egyikünk sem fogja tudni megtudni ebben az életben. Mindig némán hallgattál meg, bármit elmondhattam neked. Ítélet nélkül hallgattál meg, és kioktatás nélkül válaszoltál a kérdéseimre. Na nem mintha baromi életbevágó kérdésekre kellett volna válaszolnod. Hiányzik az az időszak. Nem a csóroság. Nem a válás korszaka a neveleőapám és anya között. Az hiányzik, hogy mindig meghallgattál. Bármit elmondhattam neked. Tényleg bármit. A legsötétebb titkaimat is elmondhattam. Sosem ítéltél el érte.

Nem hiszem, hogy rajtad kívűl lesz bárki is az életemben, aki ugyanígy képes lenne meghallgatni. Ha anyának mondanám el a bajaimat, vagy kioktatást kapnék, vagy csak szimplán lehülyézne. Krisztinek meg már nem tudom hanyadjára kértem, jobban mondva könyörögtem, hogy néha napján hadjon már szóhoz jutni. De sokszor néha már úgy érzem hiába kérem. Értem én, hogy gyereke van. Értem én, hogy sokszor nem hallja, mert a kislánya vidáman sikongat a háttérben, vagy rosszalkodik, de no. Lassan kezdek ebben belefáradni. Mégis mit kéne tennem, hogy végre megértsenek ők is engem? Sírjak? Ordítsak? Néha szívem szerint átadnám nekik azt a 10 év magányt, amit éreztem nagyon sokszor. Mikor egyedül sírtam álomba magam, mikor nem mondhattam el, ami igazán bánt. A szobámba kuksoltam iskola után, mert anyával se tudtam beszélgetni amiatt a rohadék miatt. 

Sosem éreztem magam még ennyire magányosnak. Aszem sikeresen megörököltem a sorsodat. Te sem tudtad senkinek sem elmondani mi fáj igazán. Ha visszamehetnék az időben, és a 14 éves énemnek átadhatnám a mostani énemet, ő gondolkodás nélkül meghallgatna téged. A poklot amin keresztül kellett menned 60 éven át, nem törölhetné el, de talán enyhíthetett volna rajta azáltal, hogy ítélet nélkül hallgat meg, és bármiféle sötétség volt benned, az sem változtatott volna a rajongásán és a szeretetén. Ugyanúgy esztelen módon próbált volna megmenteni.