Emlékszem, amikor az öledbe hajtottam a fejem, úgy éreztem végre pihenhetek. Hosszú-hosszú évek múltán, megannyi gyásszal, haraggal, keserűséggel, fáradtságos és nehéz évek után lefeküdhettem csukott szemmel egy férfi ölébe. Aki e szavakkal ajánlotta fel ezt a lehetőséget: Azt hiszem ideje pihenned. Majd leszek én a támaszod, szóval nyugodtan feküdj le

Lefeküdtem akkor azon a rozoga padon az öledbe, hosszú hajam szétterült a lábadon, de nem találtad zavarónak. "Puha a hajad" mondtad, amikor kisöpörtél egy tincset az arcomból. Lágy volt a szél, én pedig hagytam, hogy a lelkem megpihenjen.

- Végre. - gondoltam - végre pihenhetek és megállhatok egy időre.

Aztán jött a fekete leves.

Mondhatni egy nagy adag smárolás után, feltettem azt a fránya kérdést, amitől a könnyűvérű pasik és nők általában visszakoznak majd gyorsan dobják a randit és elhúznak a világ túlsó felére.

- Mi most akkor járunk?

- Nem igazán. Inkább úgy mondanám, csak élvezzük egymás társaságát.

- Szóval ez valami alkalmi?

- Nem. Úgy értem, én nem tudok elköteleződni. Vannak olyan félelmeim és aggályaim, amik nem tesznek igazi férfivá, és rettegek a gondolattól, hogy kötött legyek. Mondhatni most szeretnék élni, csajozni, világot látni, ilyesmi. De attól még szerethettjük egymást csak...

- Mint egy nyitott kapcsolat?

- Olyasmi.

Akkor már nem volt lágy a szél. Viharossá vált és a napfény is árnyékba borult. Amikor kinyitottam a szemem, a fejünk felett pont egy nagy esőfelhő kúszott. A letaglózó közlésed után a józan eszem átvette az irányítást a néha túl érzelmes, vágyakozó és álmodozó énemen és lendületből felültetett a padon. Nem vetted észre a változást, hisz csak nyújtózkodtam egyet és úgy tettem, mint aki a felhőket nézi, de belül minden más volt. Nála sosem pihenhetsz meg. Ha őt választod egy idő után elvárja, hogy akkor legyél ott neki, amikor csak akarja. Bár korrekt, hogy előre megmondta mi a kívánsága, az idő múltával sem fogja magát meggondolni. Nem lesz megálmodott közös jövő, közös célok, közös élmények. Csupán te és ő lesz, nem pedig mi. 

Minden izom befeszült e gondolatokra. Feltettem persze a mi lenne ha? kérdést, de kb annyira volt értelme feltenni, mint azt hogy süt még a nap? Elmúlt a rózsaszín köd, lehullt a fátyol és minden újra a helyére billent. A mondataid után maradtam még egy fél órát, de aztán elindultam haza a fáradtság és a csalódóttság érzésével.

Mióta kikerültem a 8 napos monitorozásról és kiderült, teljesen egészséges ember lettem, megfogadtam magamban azt, hogy felépítek egy stabil életet. Vasbetonra helyezem azokat a támpilléreket, amik stabillá teszik a világomat, és amik vad viharok idején sem törnek szét darabokra. Végzettség, munka, barátok, család, párkapcsolat. Az 5 stabil pont, amiknek építem az alapjait. Te nem lennél alkalmas a párkapcsolat pontba. Talán egy ideig megpihenhetnék nálad. Talán át is menekülhetnék  hozzád ha igazán nagy bajban lennék, ahogy mondtad is, de minden más csupán ámítás. Mert minden rohamom után nem lennél mellettem a kórházban. Nem jönnél be hozzám naponta, nem pattannál fel rögtön a munkahelyedről, hogy berohanj hozzám a sürgősségire. Talán miközben én csak öntudatlan állapotban fekszem egy kórházi ágyban, te egy másik nő karjai között pihennél elfelejtve engem.

Azután a találkozó után meghúztam a három lépés távolság vonalát. Csak írásban beszélgettünk facebookon, és minden kérésed, hogy találkozzunk elutasítottam. Nem kérdezted meg a valós okát, bár valszeg nem is érdekelt, hisz te is akárcsak én, munkát kerestél. Két hónappal később, miután én is és te is találtunk állást, úgy gondoltam ideje ennek a huzavonának véget vetni.

E hét szerdáján munka után belenézve kék szemeidbe mondtam meg, hogy ilyen fajta kapcsolat nálam nem jöhet. Stabilitás kell - mondtam neked - Jelenleg úgy képzeld el, hogy az életemet támpillélekre építem. Végzettség, munka, barátok, család, párkapcsolat. Ingatag érzések ide nem jöhetnek. Főleg nem most, így lassan egy olyan dolognak a végén, ami már egy évtizede áthidalja az életemet. Volt régen egy ember, akinek tettem egy ígéretet. Ez tartott sokszor életben, mentett meg a viharokban és adja az erőt minden akadály elött. 

Elfogadtad, de a csalódást láttam rajtad. De megmondtam, ha szeretnéd, maradok egy jó barátod, akinek tudsz irogatni. Azt mondtad rendben van. Sajnáltad, hogy engem ez az egész feszélyez és hogy nem ideális. De tudod, hiába jegyezted meg, hogy a túlzott tervezésem és aggódásom a jövőmet illetően nem lesz mindig hasznos számomra, a belém épült elveket már nem lehet megváltoztatni. Én csupán ennyit reagáltam

- Lehet te csinálod jól, lehet én. Neked is van igazad, meg nekem is. Másként is látjuk a világot, de ez a jó. Úgy hiszem a te világod és az én világom mindkettőnknek megfelel a saját elveink és érzéseink alapján. Építünk mindent úgy ahogy tudunk.

Nevetgélve fejeztük be a kávézást, aztán mindketten elindultunk haza. De út közben láttam, hogy határozatlanok a lépteid. Nem mindig tudtad tartani velem a tempót, pedig kettőnk közül te voltál az, aki fittebb és edzettebb volt. Én mentem előre, te viszont mintha botladoztál volna.

A metró megállónál magadhoz öleltél szorosan, és utoljára még belesúgtad a fülembe.

- Azért ha akarsz, hétvégén nálam megpihenhetsz

Csupán bolíntottam. Elköszöntél aztán indultál az utadra, hogy kerékpárral haza indulj, mert bérletre már nem volt pénzed. Nem láttad, de én néztem ahogy elmész.

Minket világok választanak szét. A tiéd és az enyém sosem fog egyesülni a jövőben. Mindig csak sodródni fogsz az árral. Hagyni fogod, hogy az élet bárhova vigyen. De lehet, hogy sosem fogsz oda kerülni, ahol igazán boldog lehetsz.

Hogy bánom-e a döntésem? Nem. Csupán azt bánnám meg, hogy ha érted mindent eldobnék, egy ember áldozata és több évtized munkája válna hamuvá.