Emlékszem, amikor az öledbe hajtottam a fejem, úgy éreztem végre pihenhetek. Hosszú-hosszú évek múltán, megannyi gyásszal, haraggal, keserűséggel, fáradtságos és nehéz évek után lefeküdhettem csukott szemmel egy férfi ölébe. Aki e szavakkal ajánlotta fel ezt a lehetőséget: Azt hiszem ideje pihenned. Majd leszek én a támaszod, szóval nyugodtan feküdj le

Lefeküdtem akkor azon a rozoga padon az öledbe, hosszú hajam szétterült a lábadon, de nem találtad zavarónak. "Puha a hajad" mondtad, amikor kisöpörtél egy tincset az arcomból. Lágy volt a szél, én pedig hagytam, hogy a lelkem megpihenjen.

- Végre. - gondoltam - végre pihenhetek és megállhatok egy időre.

Aztán jött a fekete leves.

Mondhatni egy nagy adag smárolás után, feltettem azt a fránya kérdést, amitől a könnyűvérű pasik és nők általában visszakoznak majd gyorsan dobják a randit és elhúznak a világ túlsó felére.

- Mi most akkor járunk?

- Nem igazán. Inkább úgy mondanám, csak élvezzük egymás társaságát.

- Szóval ez valami alkalmi?

- Nem. Úgy értem, én nem tudok elköteleződni. Vannak olyan félelmeim és aggályaim, amik nem tesznek igazi férfivá, és rettegek a gondolattól, hogy kötött legyek. Mondhatni most szeretnék élni, csajozni, világot látni, ilyesmi. De attól még szerethettjük egymást csak...

- Mint egy nyitott kapcsolat?

- Olyasmi.

Akkor már nem volt lágy a szél. Viharossá vált és a napfény is árnyékba borult. Amikor kinyitottam a szemem, a fejünk felett pont egy nagy esőfelhő kúszott. A letaglózó közlésed után a józan eszem átvette az irányítást a néha túl érzelmes, vágyakozó és álmodozó énemen és lendületből felültetett a padon. Nem vetted észre a változást, hisz csak nyújtózkodtam egyet és úgy tettem, mint aki a felhőket nézi, de belül minden más volt. Nála sosem pihenhetsz meg. Ha őt választod egy idő után elvárja, hogy akkor legyél ott neki, amikor csak akarja. Bár korrekt, hogy előre megmondta mi a kívánsága, az idő múltával sem fogja magát meggondolni. Nem lesz megálmodott közös jövő, közös célok, közös élmények. Csupán te és ő lesz, nem pedig mi. 

Minden izom befeszült e gondolatokra. Feltettem persze a mi lenne ha? kérdést, de kb annyira volt értelme feltenni, mint azt hogy süt még a nap? Elmúlt a rózsaszín köd, lehullt a fátyol és minden újra a helyére billent. A mondataid után maradtam még egy fél órát, de aztán elindultam haza a fáradtság és a csalódóttság érzésével.

Mióta kikerültem a 8 napos monitorozásról és kiderült, teljesen egészséges ember lettem, megfogadtam magamban azt, hogy felépítek egy stabil életet. Vasbetonra helyezem azokat a támpilléreket, amik stabillá teszik a világomat, és amik vad viharok idején sem törnek szét darabokra. Végzettség, munka, barátok, család, párkapcsolat. Az 5 stabil pont, amiknek építem az alapjait. Te nem lennél alkalmas a párkapcsolat pontba. Talán egy ideig megpihenhetnék nálad. Talán át is menekülhetnék  hozzád ha igazán nagy bajban lennék, ahogy mondtad is, de minden más csupán ámítás. Mert minden rohamom után nem lennél mellettem a kórházban. Nem jönnél be hozzám naponta, nem pattannál fel rögtön a munkahelyedről, hogy berohanj hozzám a sürgősségire. Talán miközben én csak öntudatlan állapotban fekszem egy kórházi ágyban, te egy másik nő karjai között pihennél elfelejtve engem.

Azután a találkozó után meghúztam a három lépés távolság vonalát. Csak írásban beszélgettünk facebookon, és minden kérésed, hogy találkozzunk elutasítottam. Nem kérdezted meg a valós okát, bár valszeg nem is érdekelt, hisz te is akárcsak én, munkát kerestél. Két hónappal később, miután én is és te is találtunk állást, úgy gondoltam ideje ennek a huzavonának véget vetni.

E hét szerdáján munka után belenézve kék szemeidbe mondtam meg, hogy ilyen fajta kapcsolat nálam nem jöhet. Stabilitás kell - mondtam neked - Jelenleg úgy képzeld el, hogy az életemet támpillélekre építem. Végzettség, munka, barátok, család, párkapcsolat. Ingatag érzések ide nem jöhetnek. Főleg nem most, így lassan egy olyan dolognak a végén, ami már egy évtizede áthidalja az életemet. Volt régen egy ember, akinek tettem egy ígéretet. Ez tartott sokszor életben, mentett meg a viharokban és adja az erőt minden akadály elött. 

Elfogadtad, de a csalódást láttam rajtad. De megmondtam, ha szeretnéd, maradok egy jó barátod, akinek tudsz irogatni. Azt mondtad rendben van. Sajnáltad, hogy engem ez az egész feszélyez és hogy nem ideális. De tudod, hiába jegyezted meg, hogy a túlzott tervezésem és aggódásom a jövőmet illetően nem lesz mindig hasznos számomra, a belém épült elveket már nem lehet megváltoztatni. Én csupán ennyit reagáltam

- Lehet te csinálod jól, lehet én. Neked is van igazad, meg nekem is. Másként is látjuk a világot, de ez a jó. Úgy hiszem a te világod és az én világom mindkettőnknek megfelel a saját elveink és érzéseink alapján. Építünk mindent úgy ahogy tudunk.

Nevetgélve fejeztük be a kávézást, aztán mindketten elindultunk haza. De út közben láttam, hogy határozatlanok a lépteid. Nem mindig tudtad tartani velem a tempót, pedig kettőnk közül te voltál az, aki fittebb és edzettebb volt. Én mentem előre, te viszont mintha botladoztál volna.

A metró megállónál magadhoz öleltél szorosan, és utoljára még belesúgtad a fülembe.

- Azért ha akarsz, hétvégén nálam megpihenhetsz

Csupán bolíntottam. Elköszöntél aztán indultál az utadra, hogy kerékpárral haza indulj, mert bérletre már nem volt pénzed. Nem láttad, de én néztem ahogy elmész.

Minket világok választanak szét. A tiéd és az enyém sosem fog egyesülni a jövőben. Mindig csak sodródni fogsz az árral. Hagyni fogod, hogy az élet bárhova vigyen. De lehet, hogy sosem fogsz oda kerülni, ahol igazán boldog lehetsz.

Hogy bánom-e a döntésem? Nem. Csupán azt bánnám meg, hogy ha érted mindent eldobnék, egy ember áldozata és több évtized munkája válna hamuvá.

 

Mit szólsz hozzá?

Drága papa!

Rengeteg minden történik mostanság. Ha nagyon röviden kéne fogalmaznom azt mondanám, hogy viharok között zajlik ismét az élet. Covid, epilepszia és az a fránya anya-lánya kapcsolat, ami pengeélen táncol és ami bármikor kettészakadhat. Bízni nem tudok benne, ahogy ő sem bennem. Ezt látom rajta, hiába próbálja elrejteni. És bár felszínesen megnyílok, az önvédelmi ösztönöm sosem fogja az igazi, rejtett gyengeségeimhez beengedni. Olyan ember ő, akit ha túl közel engedsz magadhoz, akár dühében, akár szándékosan, de úgy belerúghat az emberbe lelkileg, hogy soha többé nem állsz fel belőle. Annyira szeszélyes mostanság, hogy a legbelső énem köré falakat húzok azért, hogy megvédjem teljesen magam. Mikor nincs itthon nyugodt vagyok. Mikor itthon van, kiélesedik minden érzékem és reflexből azt teszem, amit akár tudatosan, akár tudat alatt de megkíván tőlem. 

Volt egy nap, amikor minden előzmény nélkül mérgesen, szinte üvöltve távozott otthonról még reggel. Reggel 10 helyett 9-kor kellett volna kelnem, mert akkor nem kellett volna csöndben ülnie egész végig a délutános műszak előtt. Én csak kómásan álltam a rámvágott bejárati ajtó előtt és azt kérdeztem: Ezt most mégis miért?

Miért kapom már megint ezt az egészet? Mit követtem el, hogy még itthon sem lehet békém?

Meg nem tudom számolni már, hány és hány vihart éltem meg, hány rohamon vagyok túl, hány megaláztatást éltem át, és hány lelki kard szúrta át a lelkemet. Az elmúlt másfél évben a határaimat széttörve, kb 30 tárgyat raktam le azért, hogy végre előrelendüljön ez az egész. Több hét korház lett az eredménye. Erősebb gyógyszert kaptam, ami szerencsére nem szedál le, és ugyanúgy tudok gondolkodni, mint máskor. 

Azon a napon, amikor anya döngve vágta be reggel a bejárati ajtót rám és tettem fel a fenti kérdést, nem kaptam rá választ. Persze, a lányod utána felhívott és bocsánatot kért, mert jobban örülne, ha délutános hetében mindig 9-kor kelnék fel, hogy ne némaságban kelljen ülnie. Eljátszottam a szerepem, hogy nem nem vagyok dühös, megértem az érzéseit, de valahol belül tudtam, hogy ezek ál szavak. Reflexből előállított mondatok, melyeket azért mondok, hogy a körülöttem lévők megnyugodjanak, hogy békét leljenek. De a belső énem csak értetlenül áll és már látom, ahogy némán sír. Sír, mert néha tehetetlennek érzi magát. 

Miután "megbeszéltük" a problémát, sikítva-sírva vágtam a telefont a nagyszobai kanapéra, és csak mondtam és mondtam a magamét.

Én ezt nem bírom. Nem bírom a viharokat, amiket átélek, a pandémiát, az online oktatást, az állandó orvosokhoz való járást. Csak azt látom, ahogy emberek mennek tönkre, velem együtt az élen. Senkim sincsen. Nem tudok hova menni, nem tudok kihez fordulni. Mégis ki fogja az összes gondomat megoldani?

- Csak azért mert elment, attól még kérhetsz segítséget tőle. 

Ezután mondtam azt, hogy segítened kell. Nem fogok semmit sem bírni lelkileg, ha nem kapok valami támaszt, vagy erőt, ami átlök a holtponton. 13 éve hajtom már az igát, és néha még mindig nem látom a végét. 

Segítened kell! Nem fogom bírni a munkát, a vizsgákat, zh-kat, a maradék 9 tárgyat, az orvosokhoz való rohangálást, ha nem kapok valahogy erőt. Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Ha megtehetném itt helyben felakasztanám magam és azt mondanám, nyesze nektek rohadt világ! Nyesze neked drága anyám! Nézd meg mit műveltél velem az elmúlt években, hogyan cincáltál darabokra akárcsak Viktor. Nyesze nektek drága barátaim! Így fogjátok ti is végezni ha az ellentétes oldalon álltok majd, mikor ti hallgattok meg mindenkit, titeket meg senki!

Vajon miért van az, hogy a kifakadásom után jön anyától egy videó, amiben a középiskolai ballagása van? Vonul mint én az általános iskolában, lehajtott fejjel, aztán az osztályteremben ott vagy mellette és fényképezed úgy, ahogy engem még nagyon régen. Miért villan fel azaz emlék, ahogy az iskola udvarán a vonulás folytatásaként büszkén integetsz, én meg vigyorogva intek, hogy végre vége van. Nincs több iskolai bántalmazás és vihar. Meggyógyulsz és helyreáll minden. Nem majrézok, minden megoldódik. 

- Papa itt van Vica. Nem vagy egyedül.

A normális az lenne, ha az élőktől kapnék vígaszt, nem pedig tőled, akinek békében kéne nyugodnia a mennyországban.

Mit szólsz hozzá?

Drága papa!

Sok kérdés van a fejemben manapság. Egyik-másik jön elő és bár jobb lenne, ha a lányodnak írhantám ki, vagy mondhatnám el, a nagy büdös igazság az, hogy nem lehet vele úgy beszélni mindenről, hogy abból ne megbántottság, harag vagy keserűség ne lenne. Mond csak, lesz egyáltalán valaha is lehetőségem arra, hogy úgy beszéljek a gyerekeddel, hogy nem lesz annak semmiféle következménye? Mert valahogy, bármit is mondok abból mindig valami vagy kicsi vagy nagy konfliktus jön elő. Nemrég is volt egy balhé, hogy csak úgy a semmiből hozzám lett vágva, nem beszélek eleget, csak ülünk egymás között mint két idióta és bámuljuk a tévét. Megunta, elege van, nem beszél többet. 

Az ilyen esetekben vágok általában fapofát, belül egy erős sírógörccsel és azt kérdezem, mégis még hány pofont kell kapnom az életben, és mégis mit kell még lenyelnem ahhoz hogy szabad lehessek? Vagy valójában sosem leszek az? Egyszerűen röhej, hogy a saját otthonomban kell egy szerepet felvennem, alkalmazkodva újra és újra a lányod szeszélyes stílusához, miköziben néha már hozzávágánám, hogy óóó fogd már be! Mit tudsz te rólam igazándiból? Mi jogod van neked fölöttem ítéletet mondani? Ebben a nyűves családban soha semmit nem lehet anélkül kimondani, hogy ne lenne valami nyűves következménye. Ja, de egyszer volt, tudod? Csak az, akinek mindent kimondhattam következmények nélkül már 13 éve elhagyta e világot!

Pech. Valahogy szinte áldás volt, hogy 2 hét után visszament dolgozni. Vicces nem de? Aztán persze jön az a gondolat, hogy nem kéne ilyeneket gondolnom. Lesz egy nap, amikor azt kívánod, bárcsak inkább maradt volna még - mondja a hang a fejemben. Hogyne. Felfogom. De jó lenne ha nekem sem kéne magam megjátszani, hanem csak élni úgy, ahogy végre igazán szeretnék.

 

Mit szólsz hozzá?

Drága papa!

2021 van. Az idő úgy múlik, hogy szinte már észre se veszem. 4. éve járom már az egyetemet, egy járvány kellős közepén, amiben emberek mennek tönkre és halnak meg. A magad 71 évével valszeg te sem élted volna már túl. Főleg, amilyen állapotban voltál csoda, hogy megélted a 60-at.

Közeledik az a pont, ahol a lányod által alkotott határok lassan de biztosan leomlanak. Recsegve-ropogva töredezik az elménk által alkotott határ, legyen az akár a túlféltés, vagy a betegségem, vagy a pánikom. A belső énem, aki annó képes volt egy pszichopatának is nekimenni, csak hogy megvédje magát és az akaratát érvényesítse, a scippa miatt lassan erőre kap. A falak, amiket köré építettem, lassan romba dől. Hogy jó-e, hogy kiszabadul? Nem tudom. Higgadtabb módvan, de nekifeszül a lányodnak, hogy elkezdhesse végre felépíteni az életét, ahogy akarta, ahogy már tizenévesként elképzelte. Fittyet hányva az epilepsziára és a pánikra képes arra, hogy kora reggeltől akár estig tanuljon meg tömény matematikát, csoporttársain gázol át, hogy megszerezzen egy anyagot, és nem nézi lassan már senkinek sem az érdekét. Az általam és a lányod által felépített falak immár véglegesen omladoznak.

Éjjelente emlékként álmodom meg újra és újra azt a napot, mikor megkértél a továbbtanulásra. Minden egyes nap, mikor a lányod kikell magából a túlzott tanulás miatt, ő összecsap vele, és kicsikarja belőle az engedélyt a több időre. De ha mégsem, fittyet hányva minden határra, megkerüli a szabályokat, a könyörgéseket, a fenyegetéseket, és mindent, ami akadályozhatja őt a céljában. 

Hallom, ahogy recsegnek a határok.Többé már nem emelhetek köré falakat és akadályokat.

Mit szólsz hozzá?

Drága papa!

Visszanézni a múltba olyan, mint mikor egy tó fenekére próbálsz nézni. Néhol tiszta, néhol zavaros. Talán ez a legjobb hasonlat az emlékeimhez, amik hol tiszták, hol pedig homályosak, zavarosak. Az idővonal is inkább már csak hullámos fonál, semmint egy kifeszített zsínor, amin tisztán vannak jelölve az események időpontjai. 

Nehezen emlékszem már vissza a múltra, de ha nagyon időpontot kéne belőlöm, akkor azt hiszem 2006 elejét kellene belőnöm, mikor elkezdtél anya cégnél dolgozni. Elsőként karitatívosként kezdtél dolgozni a Stadionoknál a volán buszvégállomáson. Tarthatott az talán fél évig? Nem tudom már meddig voltál már ott, de arra emlékszem, hogy utána egy bizományosnál kezdtél el dolgozni a 16.-ban a Szlovák útnál. Sokszor jártam át én is hozzád, gyakran engedtél a púlton belülre, és engedted, hogy kezeljem a terminált. Heh, az innen lassan már 14 év távlatából már ősrégi gép a mostaniakhoz képest. Sokszor voltam ott zárásig. A kezdetekkor még nem ittál. De a munkába állásod után azt hiszem fél évvel már elkezdtél inni.

Akkoriban voltam még csak 12, ezért nem csoda, hogy ésszel nem tudtam hirtelen felfogni, mégis minek kezdtél el inni? Részegen jöttél sokszor haza és bezuhantál az ágyba. Mikor másnap kijózanodtál, megkérdeztem ez most mégis mi? Nem volt válasz. Mentél dolgozni egészen addig, amíg 2008 elején a főnőkőd ki nem rúgott, mert egyrészt sikkasztottál, másrészt úgy kezdtél el viselkedni, mintha tiéd lenne a bolt. Nem csodálom, hogy lapátra tett. 

Akkoriban kezdődött el, hogy viktorral egymást túlszárnyalva kezdtetek el inni, mint a gödény. A sörös doboz mondhati már megszokott látvány volt, hogy a cigi füstről már ne is beszéljek. Én meg tudtam, hogy ez baj, nagyon nagy baj. Tudtam, hogy beteg vagy, hogy nem vagy teljesen egészséges, hisz rengeteg gyógyszert szedtél a tüdődre, a szívedre. Hasi és lágyéki sérved volt, ráadásul rokkant nyugdíjas, sokszor kellett menned évente felülvizsgálatra. 

Tinédzserként nem tudtam, hogyan lett volna helyes reagálni. Naponta hol magyaráztam neked, hogy abba kéne hagynod a dohányzást, és nem kéne innod, mert nagyon beteg leszel, hol pedig sértődötten mentem el mondva, jó, akkor csinálj, amit akarsz. De utána mindig visszamentem és újra próbálkoztam. 

Mivel sokszor mondtuk anyával, hogy abba kéne hagynod a dohányzást így a végén váltottál és sunyiban kezdtél el dohányozni. Egy nap rajtakaptalak, ahogy fejhallgatóval a fejeden dohányzol az ablakban. Mérgemben, hogy nem hallgattál rám, jobban mondva ránk, megböktelek és leordítottam a fejedet:

- Nem igaz, hogy már megint dohányzol!

Mondtam ezt akkoriban. A cigidobozt ami ott volt a párkányon felkaptam és kivágtam a kukába mérgemben. Hogy utána pontosan minket mondtam neked arra nem emlékszem, csak azt tudom hogy dühös voltam. Iszonyat dühös. Erre te is dühös lettél és a fejemhez vágtad:

- Neked soha semmi sem jó! Neked az lenne a legjobb ha egyedül lennél a világon!

A perpatvarnak anya vetett vége, aki mondta, nem avatkozhatok bele az életedbe, és inkább adjam neked vissza a cigidet. Talán már ott akkor hagynom kellett volna mindent. Visszaadtam, de tudom, mit mondtan neked utána:

- Jó, akkor dögölj meg ott ahol vagy!

Mikor te is és én is lenyugodtunk, utána bocsánatot kértél, ahogy én is. De tudom, ezeket a szavakat soha sem vonhatom már vissza. Ahogy a múlton sem tudok változtatni.

Később, 2008 húsvétján, mikor viktor unokahuga feljött hozzánk látógatóba, elmentem vele megmutatni a környéket. A lány talán csak pár évvel volt nálam idősebb. Arra már nem emlékszem, mi is volt pontosan a téma, de arra igen, hogy ahogy hazaértünk, te már megint, iszonyat részeg voltál. A régi nagy kapanén, viktorral és a fenti szomszédainkkal karöltve, ültetek, hangosan röhögtetek, és a nagy asztalon, ami a konyhából volt behozva, tele volt sörös üveggel. A lány leült melléd, te pedig úgy üdvözölted, mintha most láttad volna először, holott párszor már találkoztatok. A kezdeted a combjára tetted. Azt a rémületet a lány arcán sosem fogom elfelejteni. Reflexből mondtam neki, hogy cseréljünk helyett. Azt tudtam, hogy ha más nem, még részeg állapotban sem fogsz bántani, ahogy a lányt sem bántottad volna, de a viselkedésed akkor is ijesztő volt. Az idő múlásával aztán mondtuk anyával, le kéne pihenned, mert nem vagy már magadnál. Betámolyogtál a szobádba és a végén szét hányad magad. A 120 kilóddal nem volt erőnk felrakni az ágyra. A szobád küszöbén állva bámultam az egész jelenetet. Emlékszem anya csalódott arcára, viktor részeg röhögésére, a lány undortól eltorzult arcára, Irénke, a szomszéd nő gúnyos mosolyára és a magam haraggal  és szégyennel kevert csalódására, hogy már megint olyat tettél, amit nem kellett volna. Méghozzá vendégek előtt.

Másnap mikor magadhoz tértél, elmeséltem miként viselkedtél, miért menekült el előled a lány. Kissé vicces, mikor a magam naiv fejével magyaráztam, hogy ő azt hitte pervez vagy, mikor részegen rátetted a combjára a kezed, de én tudtam, hogy ez nem igaz, és ha az enyémre teszed az tudom azért van, mert az unokád vagyok és semmi rossz szándék sincs mögötte. Így visszanézve talán tudthattad, hogy így sem ítéllek el? Nem tudom. Némán hallgattál, mint mindig. 

Talán pár hónappal később, novemberben mondtad, hogy fájni kezdett a hasad. Erős fájdalmaid voltak, nagyon már mozogni sem bírtál.  A helyi sztk-ban mondták, hogy valszeg bélelzáródásod lehet, és vagy korházba mész, vagy otthon halsz meg. Anya mondta akkoriban, hogy figyeljelek, mert ha zöldes trutymót kezdesz el hányi, akkor vagy a mentőket kell hívnom vagy pedig neki kell szóljak. Nos, a jóslata bevált, mert november végén hányni kezdtél. Aznap zöld epével volt tele a vödör, én meg halálra réműltem kezdtem el kiabálni.

- Ez zöld! Ez zöld, szólnom kell anyának, hívni kell a mentőket!

Te meg rám kiabáltál:

- Nem szólhatsz anyádnak és mentőket sem hívhatod!

Vajon hogy lett volna jó akkor reagálnom? Fittyet hányva a kérésedre hívni a mentőket, vagy szólni anyának, aki segített volna valahogy a munkahelyéről? Nem tudom. Nem értettem, miért nem kérsz segítséged, mégis miért akarsz így szenvedni? Meg akartál halni? Ezekre gondoltam akkoriban. 

Mikor este anya hazaért, és kérdezte, hogy vagy, te azt mondtad minden rendben. Holott tudtam, hogy nincs. Nagyon nincs. Emlékszem, anya és viktor kint volt a konyhában, én meg kimentem és sírva mondtam, hogy rosszúl vagy. Nagyon rosszúl...

- Megkért, hogy ne szóljak, de szólnom kell. Zöldet hányt, de azt akarta ne hívjam a mentőket, és ne szóljak neked, anya. Nem tudom mit kellett volna csinálnom, nem értek semmit...

Még aznap éjjel mentő vitt be a Flór Ferenc korházba a sebészetre. Az orrodon keresztül csövet dugtak az gyomrodba, hogy kiszívják az epét, és infúziót kötöttek a karodba. Az elvonási tünetek miatt persze nem voltál magadnál, tépkedtek ki a tűt a karodból, ha jól emlékszem talán még a gyomrodba vezető csövet is ki akartad szedni. Homályos már minden. Egyre emlékszem, hogy öntudatlanul nevettél rám, mondtad, üljek az ágyadra, de én nem tudtam. Csak ennyit bírtam kinyögni:

- Papa hagyd abba! Meg fogsz halni!

Persze, anya, viktor és talán még a kórteremben lévő többi beteg is mondta, hogy ne mondjak már ilyen hülyeséget. Csakhogy ez nem volt hülyeség. Tudtam, hogy veszélyben vagy, és talán a tudat alattim is tudta, hogy a szakadék szélén táncolsz és már csak idő kérdése, hogy mikor zuhansz a halálba. De nem tudtam, hogyan ránthattnálak vissza. De egy tinédzser honnan is tudthatná ezt? Össz-vissz 14 voltam akkor. 

1 hétig voltál a korházban, ahol megmentették az életed. Utána kezdődött el vizsgálatok sora, hogy felkészítsenek egy műtétre, ami meghosszabította volna az életed. Kísérgettelek, amikor csak tudtalak. Otthon mikor behelyeztek egy csövet a sérvedbe, cserélgettem a kötéseidet. Voltunk kardiológián, sebészeten, kontrollvizsgálatokon. Egy napot nem fogok elfelejteni, mikor legalább két órát vártunk arra, hogy elcsípjük az orvosod. A műtétre voltunk kíváncsiak, hogy fog alakúlni. De engem inkább ez érdekelt:

- A nagyapám meg fog gyógyulni ugye?

Nem kaptam persze konkrét választ. Azt hiszem az a doki már akkor tudta, hogy te élve nem fogsz kijönni a műtét után. Bolintani bólintott, de hogy a kérdésemre válaszolt-e vagy csak a magában feltett kérdésre válaszolt azt már nem tudom megmondani. Évtizedek teltek el azóta. 

Az idő csak múlt. 2009-ben már végzős voltam az általános iskolában. Az akkori idők homályosak, nem emlékszem már teljesen, hogy mindennap veszekedtem-e veled, hogy hagyd abba a dohányzást és az ivást, vagy már feladtam én is, mint a lányod. Azt tudom, hogy volt egy-két nap, amikor megint összecsaptam veled, mert a cigit nem tetted le. Egy nap pofon is vágtalak, hogy térj már észhez és ébredj fel, mert ennek az egésznek nem lesz jó vége. Persze, ordibálás volt az eredménye, aminél én halálra réműltem, mert iszonyat ritka volt az, amikor te basztál le engem. Aztán béke lett megint. 

Nyár fele lehetett észrevenni, hogy valami kezd változni, mert egyre többet aludtál. Volt, hogy egy beszélgetésünk közben kezdtél el lassan elaludni. Minden nap órákon keresztül csak aludtál. Arra gondoltam talán csak a meleg idő az oka, hisz én is álmosnak éreztem magam sokszor. Hogy fáradt vagy a sok vizsgálat miatt, és csak az erődet gyűjtőd így a műtétre, ami megmentheti az életed. A mostani fejemmel tudom, hogy ez tévedés. Elfáradtál. Iszonyatosan elfáradtál az életbe, a múltadba, amiről ritkán beszéltél, a viharokba, és talán olyan dolgokba is, amiket már sosem fogok megtudni. 

Nem tudom mikre gondolhattád életed utolsó hónapjaiban, de arra emlékszem, hogy aggódtál értem. Azt hiszem talán a jövőm miatt. Mikor megkaptam az értesítőt, hogy felvettek a Keletibe, akkor velem együtt örültél. De miután megkaptam a bizonyítványt, te megkérdezted:

- Biztos, hogy fel fognak venni? Ilyen eredmények ellenére is?

Jött magamban a kérdés, hogy ez most honnan jött? Miért kezdett el téged érdekelni a tanulmányi eredményem, mikor sosem tettél jár semmiféle megjegyzést, sőt mondhatjuk nem is érdekelt téged, mik az eredményeim. 

- Ugyan már papa, már megkaptam az értesítőt, hivatalosan is felvettek a Keletibe.

Emlékszem, ott ültem az ágyadon kezemben a bizonyítvánnyal, te mellettem ültél szintén és csak néztél rám. 

- Ígérd meg, hogy jobban fogsz tanulni és egyetemre mész. Diplomát szerzel hogy jobb életed legyen.

Az akkori énem nem értette miért kérsz ilyeneket tőle, de a mostani már érti. Nagyon sokszor csak rád hallgattam és nem anyára. Mint utólag kiderült, anya kért meg arra, hogy vegyél rá a tanulásra, mert ki fog siklani az életem, ha nem szedem össze magam. Talán akkor jöttél rá, vagy értetted meg igazán, hogy manapság már a papír számít néha? Nem tudom. De azt tudom mit válaszoltam a kérésedre

- Megígérem, hogy jobban tanulok és egyetemre megyek. 

Azt hiszem ez volt az utolsó dolog, amit meg akartál tenni. Utána azt hiszem már nem is dohányoztál, nem is ittál. Csak aludtál, iszonyat sokat aludtál. Júliusban, a műtéted előtt láttalak utoljára. Ha van valami, amiért hálás vagyok az akkori énemnek, hát az az, amikor megölelt téged a távozásunk előtt. Vicces, hogy azt mondta, hajrá, pedig talán azt kellett volna mondania, hogy szeretlek papa. Vagy talán bocsánatot kellett volna kérnie. De akkoriban nagyon hittem abban, hogy élve jössz ki onnan. 

Július 15.-én haltál meg, reggel 7-kor. A keringésed összeomlott, a szíved leállt. 2-szer élesztettek újra, de harmadjára már nem sikerült. Halálod órájában anya álmodott veled, ahogy a fényben állsz és azt mondod neki: Most már jó helyen vagyok Vica. 

Évtizedeken át tettem fel magamnak sokszor a kérdést, vajon mit kellett volna tennem ahhoz, hogy visszarántsalak az életbe. Hol ronthattam el, mint kellett volna változtatnom? A lányod mesélte később, hogy még ha megszakadtam sem tudtalak volna már megmenteni. Az öcséd baromságai voltak valószínűleg a katalizátór a visszaesésednél, hogy bármit is csinálsz, már nem segíthetsz rajta. Akkoriban kinézett neki a hajléktalanság, és bár megkérted anyát, hogy fogadja be őt ha veled valami történik, anya nemet mondott neked. Hitelt vettél fe, hogy pénzt adj a testvérednek, de azt se segített rajta. Úgy sejtem tudtad, hogy nem sokáig leszel már a földön, mert biztosítást is kötöttél magadra, hogyha meghalsz, a hitelnek csak a felét kelljen visszafizetnie anyának. 

A halotti bizonyítványodból derült ki, hogy rosszindulatú májdaganatod volt, ami a halálodat okozta. Egy leszázalékolási papírból az derült pedig ki, hogy már 40 éves korodban májzsugorod volt a piálás miatt. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy még ha megszakadok se menthettelek volna már meg. Sőt talán mondhatjuk, hogy kétszer már megtettem amit kellett: Egyszer, mikor megszülettem és egyszer, mikor nem hallgattam rád és szóltam anyának, hogy bajban vagy. 

Csak azt sajnálom, hogy az a sok balhé, amit kivertem emiatt az egész miatt, mondhatni felesleges volt. Te döntötted el, hogy elég volt az életből és itt az ideje elmenned. Úgy hiszem nem csak az öcséd volt az oka, hogy ennyire fel akartad már adni az életet, hanem más is. De nem szóltál róla semmit sem. Utolsó két évedben nem panaszkodtál, nem sírtál, csak morogtál ha nem engedtük anyával, hogy igyál vagy dohányozzál. Én és a lányod összecsaptunk veled, hogy megmentsünk. Anya később lemondott rólad, én viszont nem akartam. Tőlem bocsánatot kértél, tőle nem. Anya mesélte, hogy egyszer meg akartad ölelni, de ő nem engedte meg.

-Minek akarsz most már megölelni? Itt voltam neked több éven keresztül, mégsem tetted. Most már felesleges.

Mondta neked ezt akkor. Heh, meg is értem miért. Ha velem is azt művelted volna, mint vele évtizedeken át, én sem reagáltam volna másként. De én én voltam, nem pedig ő. 

Ha ebből az egészből van tanulság, akkor az az, hogy aki menni akar, aki tényleg igazán menni akar, azt el kell engedni. Nem haraggal, nem bánattal és gyűlölettel. Hanem békével. Le kell zárni mindent, amit lehet, elmondani még utoljára mindent, amit kell és békével elengedni a másikat. Belül a tizenéves énem még néha sír, mert úgy érzi haraggal vált el tőled. A felnőtt énem viszont tudja, hogy amit tudtam megtettem. Nem gyűlölett szította a haragomat, nem rosszindulat kiabált akkor belőlem, mikor kitéptem a cigis dobozt a kezedből vagy vágtam a földhöz a sörös üveget. Gyásszal kevert harag volt akkoriban bennem, mert a tudat alattim valószínűleg tudta, hogy most már tehetetlen vagyok. Se Isten se ember nem törölhette el a halálvágyadat. Egy valamit tehetett csak, hogy utoljára megölel, mielőtt még elmész. És örülök, hogy ezt akkor megtettem. 

Mit szólsz hozzá?