Drága papa!

Hosszú ideje nem írtam ide. Szívem szerint azt írnám, hogy jól vagyok, de nem, nem tudom azt írni. Úgy érzem, én már nem az az unoka vagyok, akit te hátra hagytál 10 évvel ezelött. Kicsit összeroppantam. Nem tudok néha már önfeledten nevetni, vagy élvezni az életet. Nem emlékszem már a sok poénra, amit ketten együtt találtunk ki, a hülyeségekre, a marhulásokra és minden másra. Megfakultak, és nem emlékszek már szinte semmire. A gyerekkorom azon része, amiben éltél a homályba esett. És már nincs erőm visszahozni.

Pedig valahol, a lelkem mélyén érzem, hogy ott vannak azok az emlékek. A szép és mégis szomorú emlékek, amik régen erőt adtak. Erőt, hogy folytassam, legyen bármilyen nehéz is. Segítettek abban, hogy legyőzzem az epilepsziát, a pánikrohamokat, a félelmeimet és mindent, ami az utamba került. De nehéz emlékeznem. Úgy hiszem ennek az az oka, hogy valaha régen csúnyán beszéltem veled. Hogy ezzel ne szembesüljek újra és újra, elnyomtam magamba az emlékeket. De ez így nem mehet tovább. Ha nem teszek valamit, bármit, ami segíthetne rajtam, akkor darabokra szakad a lelkem és soha többé nem fogom újra összerakni. És akkor nem lesz senki, aki segíthetne rajtam. Se anya. Se Kriszti. Se pedig én magam.

A lányod ma újra összecsapott velem, de úgy, hogy annak úgy érzem már megint én ittam meg a levét. Azt mondta ne papoljak neki szeretetről, mikor nem vagyok képes pár könyvet elolvasni újra és újra, vagy jobban mondva nem teszek semmit annak érdekében, hogy helyrehozzam magamat. Tagadom, hogy beteg vagyok, és ugyanazt csinálom, mint te, amikor nem tudtad elfogadni, hogy alkoholista vagy. Követem a példád. 

Hogy követem-e vagy sem, azt nem tudom. Nem szeretném elismerni, hogy beteg vagyok, de tény és való, hogy sajnos az vagyok. 16 éves korom óta epilepszia, most a pánik és még ki tudja mi. Talán depresszió? Szorongás? Franc se tudja. Egyet tudok csak. Baj van és azt nekem orvosolni kell.

Van már egy tervünk Krisztivel, remélem segíteni fog. Felépítek mindent újra. Újra és újra, ahányszor csak kell. Nem bukhatok el. Túl sok a vesztenivalóm, ha itt helyben feladom és teret engedek ennek az egésznek.

Amúgy egyébként megtaláltam a régi emlékkönyvemet, amibe írtál egy verset, amikor megszülettem. Nagyon szép. A vége különösen megfogott.

Boldogság nem szárnyokon repül

Akarni kell és boldoguk leszünk

Ha érte mindent meg is teszünk

Szeretteink előtt kitárul szívünk

Eltört a mécses. Aszem most csak csóválnád a fejed, hogy úgy bőgök mint egy kisgyerek.