Drága papa!

Azt szokták mondani, szülőnek lenni egy élethosszig tartó felelősség. De van egy kérdés, amit szerintem sokan fel se tesznek: A gyerek felelőssége meddig terjed a szüleiért?

Életem első 10 évében láttam egy családmodellt, amit teljesen természetesnek véltem. Gyerekek, szülők és nagyszülők élhetnek egy fedél alatt anélkül, hogy különösebb konfliktus megtörténne a generációk között. A gyerek felnőttként is ottmaradhat a szüleinél és alapíthat családot. Mondjuk a lányodnak sajnos sok lehetősége nem volt. Amikor apámmal összejött, elmenekült itthonról, hogy aztán a házasság után 1 évvel visszatérjen immár terhesen, de elválva. A feleséged akkor már haldoklott. Egy éves sem voltam, mikor meghalt. Aztán pedig te szenvedtél balesetet, és a végén rokkantnyugdíjasként éltél anyával együtt. 

Azt mondják, a legjobb életforma az, ha a gyerek elhagyja a szüleit és külön alapít családot. Aszem ez lenne a legjobb. De mi van akkor, ha a hátrahagyott szülő magányossá válik emiatt? 15 évig azt láttam, hogy anya gondoskodott rólad annak ellenére, hogy nem voltál az apák mintaképe. Alkoholista múltad ellenére melletted maradt és ápolt vagy jobban mondva ápoltunk amíg éltél. Kicsit olyan érzésem van, mintha most én csöppenék a helyébe. A különbség csupán annyi, hogy az én anyám jobb szülő volt, mint te.

Kezdetben megfordult a fejemben, hogy ha párom lesz, akkor albérletbe költözök a párommal és elhagyom a szülői házat. Számoltam vele, hogy akkor anya eladja a lakást és nekem nem lesz hova visszatérnem. De igazság szerint ez annyira nem izgatott. De ahogy az idő halad a lányod egyre gyengül. Még csak 45, de a több évtizedes fizikai és szellemi kemény munka megtette a hatását. Nincs úgy nap, hogy ne esne ki valami a kezéből, annyira nem bír néha már fogni. Hétvégén én csináltam meg a háztartás nagy részét, mert ő ájuldozott. Nincs mit szépíteni: Anya túl hamar öregszik.

Tudod, ahogy Kriszti ma mesélte, hogy az anyósa mennyit panaszkodik arra, hogy a gyerekei szarnak rá, elgondolkodtam, hogy anya is talán így végezné, ha én magára hagynám. Néha már most is frászba van, ha csak arra gondol, hogy esetleg mégis elköltözök a páromhoz /Holott már a múltkor is megmondtam, hogy nem költözök el akkor sem/ akkor mi lehet, ha valóban elmennék egy nap végleg? Nem hiszi, de látom néha rajta a pánikroham jeleit. A magányt, amikor a szobámba vonulok és tanulok. A fásultságot, amikor kesereg. Az egy életen át tartó szenvedés jeleit. És néha a reményt, amit én adok neki.

Vajon csak a kifogást keresem akkor, amikor azt mondom, van okom arra, hogy továbbra is anyámmal éljek, vagy valóban ez az igazság? Magam sem tudom. Mindkét életformának láttam az előnyét és a hátrányát, de nem látok nagy különbséget. Gyerekként ott voltál nekem te mindennap mint egy igazi nagypapa, 10 éves koromig láttam egy teljes család képét, volt anyám és apám is. Aztán az széthullot. Akkor volt egy nagyapám és egy anyám. Két évre rá lett egy anyám, egy nagyapám és egy betolakodó. Aztán már csak anyám maradt.

Ha anyámnak hátatfordítok az az én felelősségem lesz. Ha magára hagyom az az én felelősségem lesz. Ha ezek miatt elsorvad és a halálba kergetem, az az én bűnöm lesz.