Drága papa!

Rengeteg minden történik mostanság. Ha nagyon röviden kéne fogalmaznom azt mondanám, hogy viharok között zajlik ismét az élet. Covid, epilepszia és az a fránya anya-lánya kapcsolat, ami pengeélen táncol és ami bármikor kettészakadhat. Bízni nem tudok benne, ahogy ő sem bennem. Ezt látom rajta, hiába próbálja elrejteni. És bár felszínesen megnyílok, az önvédelmi ösztönöm sosem fogja az igazi, rejtett gyengeségeimhez beengedni. Olyan ember ő, akit ha túl közel engedsz magadhoz, akár dühében, akár szándékosan, de úgy belerúghat az emberbe lelkileg, hogy soha többé nem állsz fel belőle. Annyira szeszélyes mostanság, hogy a legbelső énem köré falakat húzok azért, hogy megvédjem teljesen magam. Mikor nincs itthon nyugodt vagyok. Mikor itthon van, kiélesedik minden érzékem és reflexből azt teszem, amit akár tudatosan, akár tudat alatt de megkíván tőlem. 

Volt egy nap, amikor minden előzmény nélkül mérgesen, szinte üvöltve távozott otthonról még reggel. Reggel 10 helyett 9-kor kellett volna kelnem, mert akkor nem kellett volna csöndben ülnie egész végig a délutános műszak előtt. Én csak kómásan álltam a rámvágott bejárati ajtó előtt és azt kérdeztem: Ezt most mégis miért?

Miért kapom már megint ezt az egészet? Mit követtem el, hogy még itthon sem lehet békém?

Meg nem tudom számolni már, hány és hány vihart éltem meg, hány rohamon vagyok túl, hány megaláztatást éltem át, és hány lelki kard szúrta át a lelkemet. Az elmúlt másfél évben a határaimat széttörve, kb 30 tárgyat raktam le azért, hogy végre előrelendüljön ez az egész. Több hét korház lett az eredménye. Erősebb gyógyszert kaptam, ami szerencsére nem szedál le, és ugyanúgy tudok gondolkodni, mint máskor. 

Azon a napon, amikor anya döngve vágta be reggel a bejárati ajtót rám és tettem fel a fenti kérdést, nem kaptam rá választ. Persze, a lányod utána felhívott és bocsánatot kért, mert jobban örülne, ha délutános hetében mindig 9-kor kelnék fel, hogy ne némaságban kelljen ülnie. Eljátszottam a szerepem, hogy nem nem vagyok dühös, megértem az érzéseit, de valahol belül tudtam, hogy ezek ál szavak. Reflexből előállított mondatok, melyeket azért mondok, hogy a körülöttem lévők megnyugodjanak, hogy békét leljenek. De a belső énem csak értetlenül áll és már látom, ahogy némán sír. Sír, mert néha tehetetlennek érzi magát. 

Miután "megbeszéltük" a problémát, sikítva-sírva vágtam a telefont a nagyszobai kanapéra, és csak mondtam és mondtam a magamét.

Én ezt nem bírom. Nem bírom a viharokat, amiket átélek, a pandémiát, az online oktatást, az állandó orvosokhoz való járást. Csak azt látom, ahogy emberek mennek tönkre, velem együtt az élen. Senkim sincsen. Nem tudok hova menni, nem tudok kihez fordulni. Mégis ki fogja az összes gondomat megoldani?

- Csak azért mert elment, attól még kérhetsz segítséget tőle. 

Ezután mondtam azt, hogy segítened kell. Nem fogok semmit sem bírni lelkileg, ha nem kapok valami támaszt, vagy erőt, ami átlök a holtponton. 13 éve hajtom már az igát, és néha még mindig nem látom a végét. 

Segítened kell! Nem fogom bírni a munkát, a vizsgákat, zh-kat, a maradék 9 tárgyat, az orvosokhoz való rohangálást, ha nem kapok valahogy erőt. Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Ha megtehetném itt helyben felakasztanám magam és azt mondanám, nyesze nektek rohadt világ! Nyesze neked drága anyám! Nézd meg mit műveltél velem az elmúlt években, hogyan cincáltál darabokra akárcsak Viktor. Nyesze nektek drága barátaim! Így fogjátok ti is végezni ha az ellentétes oldalon álltok majd, mikor ti hallgattok meg mindenkit, titeket meg senki!

Vajon miért van az, hogy a kifakadásom után jön anyától egy videó, amiben a középiskolai ballagása van? Vonul mint én az általános iskolában, lehajtott fejjel, aztán az osztályteremben ott vagy mellette és fényképezed úgy, ahogy engem még nagyon régen. Miért villan fel azaz emlék, ahogy az iskola udvarán a vonulás folytatásaként büszkén integetsz, én meg vigyorogva intek, hogy végre vége van. Nincs több iskolai bántalmazás és vihar. Meggyógyulsz és helyreáll minden. Nem majrézok, minden megoldódik. 

- Papa itt van Vica. Nem vagy egyedül.

A normális az lenne, ha az élőktől kapnék vígaszt, nem pedig tőled, akinek békében kéne nyugodnia a mennyországban.