Drága papa!

Sok kérdés van a fejemben manapság. Egyik-másik jön elő és bár jobb lenne, ha a lányodnak írhantám ki, vagy mondhatnám el, a nagy büdös igazság az, hogy nem lehet vele úgy beszélni mindenről, hogy abból ne megbántottság, harag vagy keserűség ne lenne. Mond csak, lesz egyáltalán valaha is lehetőségem arra, hogy úgy beszéljek a gyerekeddel, hogy nem lesz annak semmiféle következménye? Mert valahogy, bármit is mondok abból mindig valami vagy kicsi vagy nagy konfliktus jön elő. Nemrég is volt egy balhé, hogy csak úgy a semmiből hozzám lett vágva, nem beszélek eleget, csak ülünk egymás között mint két idióta és bámuljuk a tévét. Megunta, elege van, nem beszél többet. 

Az ilyen esetekben vágok általában fapofát, belül egy erős sírógörccsel és azt kérdezem, mégis még hány pofont kell kapnom az életben, és mégis mit kell még lenyelnem ahhoz hogy szabad lehessek? Vagy valójában sosem leszek az? Egyszerűen röhej, hogy a saját otthonomban kell egy szerepet felvennem, alkalmazkodva újra és újra a lányod szeszélyes stílusához, miköziben néha már hozzávágánám, hogy óóó fogd már be! Mit tudsz te rólam igazándiból? Mi jogod van neked fölöttem ítéletet mondani? Ebben a nyűves családban soha semmit nem lehet anélkül kimondani, hogy ne lenne valami nyűves következménye. Ja, de egyszer volt, tudod? Csak az, akinek mindent kimondhattam következmények nélkül már 13 éve elhagyta e világot!

Pech. Valahogy szinte áldás volt, hogy 2 hét után visszament dolgozni. Vicces nem de? Aztán persze jön az a gondolat, hogy nem kéne ilyeneket gondolnom. Lesz egy nap, amikor azt kívánod, bárcsak inkább maradt volna még - mondja a hang a fejemben. Hogyne. Felfogom. De jó lenne ha nekem sem kéne magam megjátszani, hanem csak élni úgy, ahogy végre igazán szeretnék.