Drága papa!

Időtlen idők óta nem írtam neked. Pedig szerettem volna nagyon sokszor, de én buta módon szemet hunytam a lelki problémáim felett. Elástam őket mélyre, a lelkem sötét zugába. Eltemettem őket, mint ahogy te temetted magadba minden problémádat.

Nagyon sokszor van bűntudatom. A 15 éven át belémrögzült késztetéstől nem tudok szabadulni. Mindig neked mondtam el apró-cseprő bajaimat, a legnagyobb félelmeimet. Most már nem élsz, de én még mindig neked írom le ha valami nagyon bánt. Olyan ez, mintha a túlvilágon se hagynék neked békét. Ezért sem akartam neked írni, de ha minden összeomlani készül körülöttem mégis neked írok. Mert kislányként neked mertem mindent elmondani, mert tudtam, hogy nem fogsz bántani, vagy legalábbis nem mondasz olyat, mi nekem fájdalmas lenne. Ez nem igazságos. 

Azt hiszem ettől sosem fogok tudni szabadulni. Mond csak kéne bűntudatot éreznem a múlt miatt? Kié a felelősség? Az enyém? A tiéd? Vagy talán mindkettőnké?

Enyhülni fog valaha is ez a gyász? Vagy jobban mondva a bűntudat? Haragudnál-e rám, ha úgy döntök, mégis mindig írok majd neked?

Tudod egyszer visszanéztem a régi kamerás felvételeket. Volt egy Velence-tói napról egy videó, amin csúnyán beszéltem veled. Talán még emlékszel is rá. Lehettem talán akkor 11 vagy 12? Nem is tudom. Lényeg a lényeg, anya rám szólt, te nem. Sőt, mintha még mosolyogtál is volna közben. Se szidás, se lebaszás semmi. Miért? Mi a fészkes fene volt az az ok, amiért ezt éveken át engedted nekem?!

- Mert szeretett - mondja egy hang a fejemben. - És látszott, hogy rajongtál érte.

Sosem foglak megérteni teljesen. És azt hiszem életem végéig keresni fogom a válaszokat.