Drága papa!

Talán túlzás, talán nem, de néha úgy érzem, túl sötét a világ. Még gyerekként, amikor csórók voltunk, amikor az idilli családi kép széttört anya és Zoli válása után, akkor sem láttam ilyen sötétnek a világot. Minden akkor kezdett bennem megváltozni, amikor viktor szépen besétált az életünkbe, te visszaesték a függőségedbe. Aztán meghaltál én pedig úgy éreztem egyedül maradtam.

Romokat látok magam körül. Romokban egy család képe, egy kamasz átlagos élete, egy huszonéves álma, egy megkeseredett anya képe. Annyi mindent hagytam már magam mögött. Mégsem érzem néha úgy, hogy önfeledten tudnék örülni az életnek.

Időnként a lányodra is dühös vagyok. Ő belevághatja a szemembe az igazságot, bezzeg ha én teszem, az már nem fair mi? No comment. Volt is ebből egy óriási vita még valamikor hétvége tájt. Egy teljes napig nem szóltam hozzá, mire ő közölte velem, akkor leveszi rólam a kezét. Tedd - mondtam akkor magamban. - Egyszer legalább ebben a nyomorult életben a magam ura lehetek.

Tudtam jól, hogy régen neked is ezt mondta. És akkor tényleg megtette. Anyagilag nem tette meg ezt tudom. Érzelmileg viszont igen. Nem láttam rajtad ennek a jeleit. Anyán se láttam nagyon erre jeleket. Talán csak azok a halovány emlékek, amikor rám szólt, hogy hagyjalak. Mikor dühömben a kukába vágtam a cigis dobozt, mikor örjöngve kiabáltam, hogy tedd le a piát és hasonlók. Talán esetleg még az, hogy én kisérgettelek az orvosokhoz a korházba, de lehet az is csak azért volt, mert ő folyamatosan dolgozott. Nem tudom. Bárhogy is csináltátok, jó húzás volt. Én alig érzékeltem belőle valamit. 

Bár a gondolattól enyhén szólva is megrémültem, úgy döntöttem, ha még meg is történik mindez, akkor sem fogom beadni a kulcsot.