Drága papa!

Tudod, vannak dolgok, amiket nem tudok szó nélkül lenyelni. Bár a türelmem nagy, és túl tudok lendülni bizonyos dolgokon, van, hogy bunkóbb vagyok annál, aki piszkál. Lehet, hogy a nevelésed az oka, de a büszkeségem néha igen nagy. És van, hogy betelik a pohár és semmibe veszem azt, aki baszogat. Régebben, amikor viktor minden nap csesztetett, vagy beleröhögtem a képébe, vagy szimplán otthagytam és rávágtam az ajtót. Simán belemondtam a szemébe, hogy rohadtúl nem érdekel, amit mond, és hogy számomra az ő szememben egy tanulatlan senki marad. Tudom, hogy belegázoltam szerencsétlen lelkivilágába, de őszintén, nem tudott és a mai napig nem tud meghatni. Aki ok nélkül bánt, az ezt érdemli. Kortól és rangtól függetlenül.

Ilyen volt tegnap a psz infó tanárnő is. Hiányoztam egy óráról és a pótlásom elmaradt, amire tett is megjegyzést mikor visszamentem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert gondoltam nemsokára összeszedem magam. Ez sajnos elmaradt, így bizonyos szinten megértem a morgását, azt viszont már nem, hogy a tegnapi órán kétszer is tette rám a hangos megjegyzést, hogy nem ártott volna pótolnom. Az utolsónál megjegyezte, hogy így nem leszünk jóba, tehát kvázi felfoghatjuk annak a fenyegetésnek, hogy megbuktat. Ezt kaptam meg sorozatban az elte-n, úgyhogy betelt nálam a pohár. Óra elött 20 perccel felálltam és otthagytam a picsába. Aminek hót sicher, hogy nem örült, mert még utánam szólt, hogy csodás, amiért most hagyom itt az órát, miközben nem pótoltam. Nem akartam neki mondani, hogy az órádra se jövök be többet, mert ezt a bánásmódot nem tűröm el senkitől sem. Rácsuktam az ajtót, és leszartam.

Nem találtam ezt igazságosnak. Ha még zavartam volna az óráját azzal, hogy percenként hívom magamhoz, akkor megérteném, hogy baszogat, de hogy így, nyíltan és mindenki elött aláz meg folyamatosan, na azt már nem. Én már többé nem az a nő vagyok, aki fejet hajt mások előtt. 8 évig tűrtem egy rohadéknak az alázásait, az általánosban egy magyar tanár aláztatásait, és a többiek baszogatásait. Azoknak a korszakoknak régen vége, és senkitől se tűröm el, hogy így bánjon velem. Nagy lenne a büszkeségem? Lehet. De mindent nem nyelek le. Önmagamat ismerve még a dékánra is rácsukom az ajtót, még ha azzal is fenyeget, hogy kirúg az egyetemről. 

Elengedtem ezt a vacak tárgyat. A tanárnő már egyébként is kezdett a bögyömben lenni, mikor másik diáktársammal közölte, hogy három óra után már kezd a türelme fogyni. Csak három óra után? Érdekes, hogy a statisztika tanárnőmnek, aki reggeltől estig bent rohad, mégis volt türelme válaszolni a kérdésünkre a nap végén is. Ember és ember között látszik mekkora különbség van. Plusz kész vicc, hogy a matektanárnőm normálisabb mint ez a hülye picsa.

Tudod, még az NGM-ben sem bántak így velem. Pedig ott csak egy gyakornok voltam, mégis tényleg kedvesek voltak. Magyaráztak, tanítottak és hívtak mindig minden hova. Szakmájukban penge emberek, akiktől szinte arra számítottam, hogy egy utolsó senkinek fognak tartani, maguk közé valónak néztek és úgy is bántak velem. Ezek után egy ilyen tanár bánásmódját marhára nem fogom és nem is tudom eltűrni. 

Amúgy sem tudom elhinni, hogy rossz természettel áldott meg Isten. Évekkel ezelött, amikor összebalhéztam Kriszti párjával nem gondoltam volna, hogy most tök normálisan tudunk egymással beszélni. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy jól eltrécselek majd ezzel a pasival, aki még palacsintát is csinál nekem, hát biztos kiröhögtem volna. És mégis hogy változik minden. 

Nagyon remélem, hogy hamarosan a betegségem is ilyen gyökeresen megváltozik és eltűnik végleg az életemből. Volt egy mélypontom, amikor úgy gondoltam nem akarom ezt az egészet folytatni. De tudod, az nem én lennék. Engem nem úgy neveltetek. És sosem ezt a példát láttam. Megyek tovább és felépítem az életem a legjobb tudásom szerint.