Drága papa!

Régen, ha valaki azt mondja nekem, hogy egy nap úgy fogok élni, mint egy átlagos középosztálybeli lány, szerintem kiröhögtem volna. Azon meg különösen röhögtem volna, ha valaki azt mondja: Te, 24 évesen lesz végre ps-ed amivel nyomhatod a legjobb játékokat. Na persze! Mondtam volna akkor. Mégis mikor lett volna régen nekem bármikor arra lehetőségem, hogy ilyen kütyüm legyen? Mikor mehettem volna be úgy egy ruhaboltba, hogy ne kelljen néznem egy fölső árát? Nekem, ki évekig párizsis szendvicsekkel, és poshadt szörppel vittem végig az általánost és a középiskolát. Akinek a barátai adták a tankönyveit, akinek használtak voltak a ruhái, és minden más.  Mikor a lányok mesélték, mennyi helyen jártak, belül én sírtam. Mikor mindenki anyagi gondok nélkül élt, én keseregtem. Sokszor volt üres a hűtő. És sokszor volt, hogy a lányod éhezett azért, hogy nekem legyen mit ennem.

Most szinte fura, hogy mennyi minden lehetséges. Nyugodtan tudok venni friss szendvicset. Kifizethetem a tankönyveimet, vehetek magamnak ruhákat. Még Krisztinek is tudok adni némi pénzt. A helyzetünk azóta jobb, mióta én is be tudtam szállni a költségekbe. Heh, ha nem mondod, hogy menjek egyetemre, szerintem nem ez lenne. Gondoltad volna anno, hogy így változik az életünk? Szerintem igen. 

Kár, hogy te ezt mind már nem élheted át. Ahogy most hétvégén játszottam, eszembe jutottak azok a délutánok, amikor odaültem melléd és ketten együtt játszottuk a stratégiai játékokat. Vagy anyával az Age of Empirest. Vagy csak úgy odaültem melléd és néztem, ahogy játszol. Aszem most te csatlakoznál hozzám, vagy vennénk direkt olyan játékokat, amiket közösen is lehet játszani. 

Úgy érzem egy kicsit, végre élek. Krisztivel már tervezzük a keresztelőjét. Anyával, hogy miket fogunk venni magunknak. Én azt, hogy mihez kezdek a diploma után. Sőt, mondhatjuk, hogy végre nem csak élek. Hanem megélek mindent.