Drága papa!

Emlékszem, régen nagy volt a családunk. Sokan voltunk akkoriban, a két dédi, az öcséd és a gyerekei, te, a lányod, a párja és én. Számomra akkoriban nagy családom volt. Volt két dédim, egy nagyapám, egy anyám és egy apám is. Aztán, mikor anyád meghalt, és apám elvált anyámtól, a családom szétesett. Később, mikor te meghaltál, akkor anyán kívül senkim sem maradt. Jobban mondva de, a halálod után a biológiai apám családja jött az életünkbe. A nagynéném és a nagymamám, akik aztán hátat fordítottak nekem. 

Ahogy öregszek és velem együtt a lányod is, kénytelen voltam rájönni arra, hogy nekem már többé nincs teljes családom. Sőt, valójában nem is volt, hisz a halálod után, senkim sem maradt anyán kívül. Csak a barátaim voltak még, Anikó és Kriszti. Aztán már csak Anikó, majd később megint Kriszti.

Megértem a lányodat, hogy mit miért tett és tesz a mai napig. Ő tényleg egy igazi anya, és ahogy nő be a fejem lágya, egyre inkább megértem őt. Lehet, hasonló szülő leszek mint ő, de persze némi változtatással. Más talán már a helyemben rég elengedte volna a régi barátait, és hagyna mindent úgy ahogy van, én viszont erre képtelen vagyok. Remélem megadatik azt, hogy a legjobb barátnőm keresztanyja legyek, mert ha így alakul, akkor már anyán kívül lenne más is, akire támaszkodhatok életem végéig, oda-vissza. Aztán remélem kibővül a családom és nem leszek sosem egyedül.

Mindenesetre úgy érzem megtettem mindent. Tudom nem kellene titokban mennem a keresztelőre, de úgy érzem, az otthon békéért ennyit érdemes megtenni. Aztán egy nap úgy is megtalálom a megoldást, hogy rendeződjön minden.