Drága papa!

2021 van. Az idő úgy múlik, hogy szinte már észre se veszem. 4. éve járom már az egyetemet, egy járvány kellős közepén, amiben emberek mennek tönkre és halnak meg. A magad 71 évével valszeg te sem élted volna már túl. Főleg, amilyen állapotban voltál csoda, hogy megélted a 60-at.

Közeledik az a pont, ahol a lányod által alkotott határok lassan de biztosan leomlanak. Recsegve-ropogva töredezik az elménk által alkotott határ, legyen az akár a túlféltés, vagy a betegségem, vagy a pánikom. A belső énem, aki annó képes volt egy pszichopatának is nekimenni, csak hogy megvédje magát és az akaratát érvényesítse, a scippa miatt lassan erőre kap. A falak, amiket köré építettem, lassan romba dől. Hogy jó-e, hogy kiszabadul? Nem tudom. Higgadtabb módvan, de nekifeszül a lányodnak, hogy elkezdhesse végre felépíteni az életét, ahogy akarta, ahogy már tizenévesként elképzelte. Fittyet hányva az epilepsziára és a pánikra képes arra, hogy kora reggeltől akár estig tanuljon meg tömény matematikát, csoporttársain gázol át, hogy megszerezzen egy anyagot, és nem nézi lassan már senkinek sem az érdekét. Az általam és a lányod által felépített falak immár véglegesen omladoznak.

Éjjelente emlékként álmodom meg újra és újra azt a napot, mikor megkértél a továbbtanulásra. Minden egyes nap, mikor a lányod kikell magából a túlzott tanulás miatt, ő összecsap vele, és kicsikarja belőle az engedélyt a több időre. De ha mégsem, fittyet hányva minden határra, megkerüli a szabályokat, a könyörgéseket, a fenyegetéseket, és mindent, ami akadályozhatja őt a céljában. 

Hallom, ahogy recsegnek a határok.Többé már nem emelhetek köré falakat és akadályokat.