Drága papa.

Az idő múlásával minden emlékem elhalványul, ami kettőnkről szól. Nem emlékszem már a poénokra, a hülyesékedésekre, a játékokra, és ami meg is maradt, az is már halványul. Pedig ép most leszek csak 26. Nem tudom, az epilepszia-e az oka, vagy a csavar a memóriaközpontomban, vagy csupán az elmém véd meg attól, hogy ne emlékezzek egy aránylag nehéz, de valahogy mégis szép múltra. A kirándulásokra, a Velencei tóra, az uttörővasútra, az 1 hetes balatoni nyaralásra. Oké, az mondjuk pocsék volt, mert egy pirinyó szobába voltunk bezsúfolva 4-en, és az időjárás is megért egy misét, de hát no. Inkább az utolsó két éved maradt meg élesen. 

Akkor kezdtél el inni, mikor elmentél karitatívosként dolgozni az szrt-nél. Utána egy bizományos vett fel egy lottózóba, ahol - mivel értetted a szakmát - rögtön mindenki megkedvelt és ivócimborának fogadott. Volt, mikor józanul jöttél haza és volt, mikor full részegen. Persze, mikor voltam nálad, valahogy egy kortyot sem ittál. Helyette bemutattál mindenkinek, sokan hívtak kólázni, vagy sorsjegyezni. Mondhatjuk, még kerítőt is játszottál egy kicsit, amikor egy velem egykoru srácot bemutattál nekem. Az már más kérdés, hogy nem működött a dolog, de oda se neki. A szándék az megvolt.

Aztán, ahogy elkezdett süllyedni az öcséd, úgy rántott magával téged is. Hitelt vettél fel miatta, ami nem segített rajta, menekülni nem tudtál sehova se csak az alkoholba. Eredmény: Mondhatjuk, hogy teljes bukás. A főnököd kirúgott, az öcséd elbukott, te pedig haldokolni kezdtél.

Anya próbált téged megállítani, de mivel te fasisztának nevezted, ő közölte levette rólad a kezét. Ezt már párszor nekem is mondta, de valahogy nem tudom felfogni, ez most úgy konkrétan mit is jelentett nálatok? És egyébként is mikor volt ez pontosan? Nem láttam mikor történt ez, és nem is láttam különbséget a bánásmódjában. Talán az volt a jele, amikor nem erősködött, hogy tedd le a piát? Mikor mondta, adjam vissza neked a cigisdobozt, amit mérgemben vágtam a kukába, mikor rajtakaptalak, ahogy füllhallgatóval a fejeden az ablaknál dohányzol?

Bármi is játszódott le az elmédben, azt már egyikünk sem fogja tudni megtudni ebben az életben. Mindig némán hallgattál meg, bármit elmondhattam neked. Ítélet nélkül hallgattál meg, és kioktatás nélkül válaszoltál a kérdéseimre. Na nem mintha baromi életbevágó kérdésekre kellett volna válaszolnod. Hiányzik az az időszak. Nem a csóroság. Nem a válás korszaka a neveleőapám és anya között. Az hiányzik, hogy mindig meghallgattál. Bármit elmondhattam neked. Tényleg bármit. A legsötétebb titkaimat is elmondhattam. Sosem ítéltél el érte.

Nem hiszem, hogy rajtad kívűl lesz bárki is az életemben, aki ugyanígy képes lenne meghallgatni. Ha anyának mondanám el a bajaimat, vagy kioktatást kapnék, vagy csak szimplán lehülyézne. Krisztinek meg már nem tudom hanyadjára kértem, jobban mondva könyörögtem, hogy néha napján hadjon már szóhoz jutni. De sokszor néha már úgy érzem hiába kérem. Értem én, hogy gyereke van. Értem én, hogy sokszor nem hallja, mert a kislánya vidáman sikongat a háttérben, vagy rosszalkodik, de no. Lassan kezdek ebben belefáradni. Mégis mit kéne tennem, hogy végre megértsenek ők is engem? Sírjak? Ordítsak? Néha szívem szerint átadnám nekik azt a 10 év magányt, amit éreztem nagyon sokszor. Mikor egyedül sírtam álomba magam, mikor nem mondhattam el, ami igazán bánt. A szobámba kuksoltam iskola után, mert anyával se tudtam beszélgetni amiatt a rohadék miatt. 

Sosem éreztem magam még ennyire magányosnak. Aszem sikeresen megörököltem a sorsodat. Te sem tudtad senkinek sem elmondani mi fáj igazán. Ha visszamehetnék az időben, és a 14 éves énemnek átadhatnám a mostani énemet, ő gondolkodás nélkül meghallgatna téged. A poklot amin keresztül kellett menned 60 éven át, nem törölhetné el, de talán enyhíthetett volna rajta azáltal, hogy ítélet nélkül hallgat meg, és bármiféle sötétség volt benned, az sem változtatott volna a rajongásán és a szeretetén. Ugyanúgy esztelen módon próbált volna megmenteni. 

Drága papa!

Emlékszem, régen nagy volt a családunk. Sokan voltunk akkoriban, a két dédi, az öcséd és a gyerekei, te, a lányod, a párja és én. Számomra akkoriban nagy családom volt. Volt két dédim, egy nagyapám, egy anyám és egy apám is. Aztán, mikor anyád meghalt, és apám elvált anyámtól, a családom szétesett. Később, mikor te meghaltál, akkor anyán kívül senkim sem maradt. Jobban mondva de, a halálod után a biológiai apám családja jött az életünkbe. A nagynéném és a nagymamám, akik aztán hátat fordítottak nekem. 

Ahogy öregszek és velem együtt a lányod is, kénytelen voltam rájönni arra, hogy nekem már többé nincs teljes családom. Sőt, valójában nem is volt, hisz a halálod után, senkim sem maradt anyán kívül. Csak a barátaim voltak még, Anikó és Kriszti. Aztán már csak Anikó, majd később megint Kriszti.

Megértem a lányodat, hogy mit miért tett és tesz a mai napig. Ő tényleg egy igazi anya, és ahogy nő be a fejem lágya, egyre inkább megértem őt. Lehet, hasonló szülő leszek mint ő, de persze némi változtatással. Más talán már a helyemben rég elengedte volna a régi barátait, és hagyna mindent úgy ahogy van, én viszont erre képtelen vagyok. Remélem megadatik azt, hogy a legjobb barátnőm keresztanyja legyek, mert ha így alakul, akkor már anyán kívül lenne más is, akire támaszkodhatok életem végéig, oda-vissza. Aztán remélem kibővül a családom és nem leszek sosem egyedül.

Mindenesetre úgy érzem megtettem mindent. Tudom nem kellene titokban mennem a keresztelőre, de úgy érzem, az otthon békéért ennyit érdemes megtenni. Aztán egy nap úgy is megtalálom a megoldást, hogy rendeződjön minden. 

Drága papa!

Tudod, vannak dolgok, amiket nem tudok szó nélkül lenyelni. Bár a türelmem nagy, és túl tudok lendülni bizonyos dolgokon, van, hogy bunkóbb vagyok annál, aki piszkál. Lehet, hogy a nevelésed az oka, de a büszkeségem néha igen nagy. És van, hogy betelik a pohár és semmibe veszem azt, aki baszogat. Régebben, amikor viktor minden nap csesztetett, vagy beleröhögtem a képébe, vagy szimplán otthagytam és rávágtam az ajtót. Simán belemondtam a szemébe, hogy rohadtúl nem érdekel, amit mond, és hogy számomra az ő szememben egy tanulatlan senki marad. Tudom, hogy belegázoltam szerencsétlen lelkivilágába, de őszintén, nem tudott és a mai napig nem tud meghatni. Aki ok nélkül bánt, az ezt érdemli. Kortól és rangtól függetlenül.

Ilyen volt tegnap a psz infó tanárnő is. Hiányoztam egy óráról és a pótlásom elmaradt, amire tett is megjegyzést mikor visszamentem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert gondoltam nemsokára összeszedem magam. Ez sajnos elmaradt, így bizonyos szinten megértem a morgását, azt viszont már nem, hogy a tegnapi órán kétszer is tette rám a hangos megjegyzést, hogy nem ártott volna pótolnom. Az utolsónál megjegyezte, hogy így nem leszünk jóba, tehát kvázi felfoghatjuk annak a fenyegetésnek, hogy megbuktat. Ezt kaptam meg sorozatban az elte-n, úgyhogy betelt nálam a pohár. Óra elött 20 perccel felálltam és otthagytam a picsába. Aminek hót sicher, hogy nem örült, mert még utánam szólt, hogy csodás, amiért most hagyom itt az órát, miközben nem pótoltam. Nem akartam neki mondani, hogy az órádra se jövök be többet, mert ezt a bánásmódot nem tűröm el senkitől sem. Rácsuktam az ajtót, és leszartam.

Nem találtam ezt igazságosnak. Ha még zavartam volna az óráját azzal, hogy percenként hívom magamhoz, akkor megérteném, hogy baszogat, de hogy így, nyíltan és mindenki elött aláz meg folyamatosan, na azt már nem. Én már többé nem az a nő vagyok, aki fejet hajt mások előtt. 8 évig tűrtem egy rohadéknak az alázásait, az általánosban egy magyar tanár aláztatásait, és a többiek baszogatásait. Azoknak a korszakoknak régen vége, és senkitől se tűröm el, hogy így bánjon velem. Nagy lenne a büszkeségem? Lehet. De mindent nem nyelek le. Önmagamat ismerve még a dékánra is rácsukom az ajtót, még ha azzal is fenyeget, hogy kirúg az egyetemről. 

Elengedtem ezt a vacak tárgyat. A tanárnő már egyébként is kezdett a bögyömben lenni, mikor másik diáktársammal közölte, hogy három óra után már kezd a türelme fogyni. Csak három óra után? Érdekes, hogy a statisztika tanárnőmnek, aki reggeltől estig bent rohad, mégis volt türelme válaszolni a kérdésünkre a nap végén is. Ember és ember között látszik mekkora különbség van. Plusz kész vicc, hogy a matektanárnőm normálisabb mint ez a hülye picsa.

Tudod, még az NGM-ben sem bántak így velem. Pedig ott csak egy gyakornok voltam, mégis tényleg kedvesek voltak. Magyaráztak, tanítottak és hívtak mindig minden hova. Szakmájukban penge emberek, akiktől szinte arra számítottam, hogy egy utolsó senkinek fognak tartani, maguk közé valónak néztek és úgy is bántak velem. Ezek után egy ilyen tanár bánásmódját marhára nem fogom és nem is tudom eltűrni. 

Amúgy sem tudom elhinni, hogy rossz természettel áldott meg Isten. Évekkel ezelött, amikor összebalhéztam Kriszti párjával nem gondoltam volna, hogy most tök normálisan tudunk egymással beszélni. Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy jól eltrécselek majd ezzel a pasival, aki még palacsintát is csinál nekem, hát biztos kiröhögtem volna. És mégis hogy változik minden. 

Nagyon remélem, hogy hamarosan a betegségem is ilyen gyökeresen megváltozik és eltűnik végleg az életemből. Volt egy mélypontom, amikor úgy gondoltam nem akarom ezt az egészet folytatni. De tudod, az nem én lennék. Engem nem úgy neveltetek. És sosem ezt a példát láttam. Megyek tovább és felépítem az életem a legjobb tudásom szerint.

Drága papa!

Régen, ha valaki azt mondja nekem, hogy egy nap úgy fogok élni, mint egy átlagos középosztálybeli lány, szerintem kiröhögtem volna. Azon meg különösen röhögtem volna, ha valaki azt mondja: Te, 24 évesen lesz végre ps-ed amivel nyomhatod a legjobb játékokat. Na persze! Mondtam volna akkor. Mégis mikor lett volna régen nekem bármikor arra lehetőségem, hogy ilyen kütyüm legyen? Mikor mehettem volna be úgy egy ruhaboltba, hogy ne kelljen néznem egy fölső árát? Nekem, ki évekig párizsis szendvicsekkel, és poshadt szörppel vittem végig az általánost és a középiskolát. Akinek a barátai adták a tankönyveit, akinek használtak voltak a ruhái, és minden más.  Mikor a lányok mesélték, mennyi helyen jártak, belül én sírtam. Mikor mindenki anyagi gondok nélkül élt, én keseregtem. Sokszor volt üres a hűtő. És sokszor volt, hogy a lányod éhezett azért, hogy nekem legyen mit ennem.

Most szinte fura, hogy mennyi minden lehetséges. Nyugodtan tudok venni friss szendvicset. Kifizethetem a tankönyveimet, vehetek magamnak ruhákat. Még Krisztinek is tudok adni némi pénzt. A helyzetünk azóta jobb, mióta én is be tudtam szállni a költségekbe. Heh, ha nem mondod, hogy menjek egyetemre, szerintem nem ez lenne. Gondoltad volna anno, hogy így változik az életünk? Szerintem igen. 

Kár, hogy te ezt mind már nem élheted át. Ahogy most hétvégén játszottam, eszembe jutottak azok a délutánok, amikor odaültem melléd és ketten együtt játszottuk a stratégiai játékokat. Vagy anyával az Age of Empirest. Vagy csak úgy odaültem melléd és néztem, ahogy játszol. Aszem most te csatlakoznál hozzám, vagy vennénk direkt olyan játékokat, amiket közösen is lehet játszani. 

Úgy érzem egy kicsit, végre élek. Krisztivel már tervezzük a keresztelőjét. Anyával, hogy miket fogunk venni magunknak. Én azt, hogy mihez kezdek a diploma után. Sőt, mondhatjuk, hogy végre nem csak élek. Hanem megélek mindent.

Drága papa!

Azt szokták mondani, szülőnek lenni egy élethosszig tartó felelősség. De van egy kérdés, amit szerintem sokan fel se tesznek: A gyerek felelőssége meddig terjed a szüleiért?

Életem első 10 évében láttam egy családmodellt, amit teljesen természetesnek véltem. Gyerekek, szülők és nagyszülők élhetnek egy fedél alatt anélkül, hogy különösebb konfliktus megtörténne a generációk között. A gyerek felnőttként is ottmaradhat a szüleinél és alapíthat családot. Mondjuk a lányodnak sajnos sok lehetősége nem volt. Amikor apámmal összejött, elmenekült itthonról, hogy aztán a házasság után 1 évvel visszatérjen immár terhesen, de elválva. A feleséged akkor már haldoklott. Egy éves sem voltam, mikor meghalt. Aztán pedig te szenvedtél balesetet, és a végén rokkantnyugdíjasként éltél anyával együtt. 

Azt mondják, a legjobb életforma az, ha a gyerek elhagyja a szüleit és külön alapít családot. Aszem ez lenne a legjobb. De mi van akkor, ha a hátrahagyott szülő magányossá válik emiatt? 15 évig azt láttam, hogy anya gondoskodott rólad annak ellenére, hogy nem voltál az apák mintaképe. Alkoholista múltad ellenére melletted maradt és ápolt vagy jobban mondva ápoltunk amíg éltél. Kicsit olyan érzésem van, mintha most én csöppenék a helyébe. A különbség csupán annyi, hogy az én anyám jobb szülő volt, mint te.

Kezdetben megfordult a fejemben, hogy ha párom lesz, akkor albérletbe költözök a párommal és elhagyom a szülői házat. Számoltam vele, hogy akkor anya eladja a lakást és nekem nem lesz hova visszatérnem. De igazság szerint ez annyira nem izgatott. De ahogy az idő halad a lányod egyre gyengül. Még csak 45, de a több évtizedes fizikai és szellemi kemény munka megtette a hatását. Nincs úgy nap, hogy ne esne ki valami a kezéből, annyira nem bír néha már fogni. Hétvégén én csináltam meg a háztartás nagy részét, mert ő ájuldozott. Nincs mit szépíteni: Anya túl hamar öregszik.

Tudod, ahogy Kriszti ma mesélte, hogy az anyósa mennyit panaszkodik arra, hogy a gyerekei szarnak rá, elgondolkodtam, hogy anya is talán így végezné, ha én magára hagynám. Néha már most is frászba van, ha csak arra gondol, hogy esetleg mégis elköltözök a páromhoz /Holott már a múltkor is megmondtam, hogy nem költözök el akkor sem/ akkor mi lehet, ha valóban elmennék egy nap végleg? Nem hiszi, de látom néha rajta a pánikroham jeleit. A magányt, amikor a szobámba vonulok és tanulok. A fásultságot, amikor kesereg. Az egy életen át tartó szenvedés jeleit. És néha a reményt, amit én adok neki.

Vajon csak a kifogást keresem akkor, amikor azt mondom, van okom arra, hogy továbbra is anyámmal éljek, vagy valóban ez az igazság? Magam sem tudom. Mindkét életformának láttam az előnyét és a hátrányát, de nem látok nagy különbséget. Gyerekként ott voltál nekem te mindennap mint egy igazi nagypapa, 10 éves koromig láttam egy teljes család képét, volt anyám és apám is. Aztán az széthullot. Akkor volt egy nagyapám és egy anyám. Két évre rá lett egy anyám, egy nagyapám és egy betolakodó. Aztán már csak anyám maradt.

Ha anyámnak hátatfordítok az az én felelősségem lesz. Ha magára hagyom az az én felelősségem lesz. Ha ezek miatt elsorvad és a halálba kergetem, az az én bűnöm lesz.