Tudjátok van egy olyan betegség, mely rosszabb a halálnál is.... Apránként leépít, felemészt, míg a végén már azt sem tudod ki vagy és mit keresel ezen  a világon. Tönkretesz nem csak téged, de mindenki mást is, aki veled él és törődik veled. Ez a kór nem más mint...

Hagyjuk a drámai felvezetőt attól úgy is mindenki a falramászik. Személy szerint engem ki lehet vele kergetni a világból. Remélem azért még maradtatok páran a bevezető sor után, nem lesz ez a bejegyzés ennyire drámai hangulató maximum egy kicsit komolyabb. De sorry, azt sajnos nem tudom mellőzni.

Alapjáraton véve terveztem egyfajta bemutatót a betegségemhez, mert általában nem az utcasarkon botlik bele az ember egy epilepsziásba. /Kivéve ha velem találkoztok, akkor már igen/ Elterjedt az igaz, de nem olyan mértékben mint pl az alkoholizmus vagy a drog. Az is elmondható róla, hogy ahány ember annyiféle fajtája is van. A tudományos, orvosi szakkifejezésekkel nem untatlak titeket, ennek a bejegyzésnek nem az a célja. De ugorjunk az elejére.

16 éves voltam mikor szó szerint pofára ejtett az első roham. A szemüvegem eléggé megsinylette a padlóval való csókolózást és szegény osztálytársaimra sikeresen ráhoztam a frászt, mikor egy nagy koppanás utána csak egy vonagló Hikorit láttak, aki semmi szóra nem reagál. A beszámolók alapján többen sokan iszonyat megijedtek, egyik osztálytársnőm el is sírta magát, annyira megijedt. A magam szemszögéből nézve az utolsó dolog amire emlékszem, hogy álltam békésen a folyosón, semmi furcsa érzés még egy bizsergés sem, aztán arra térek magamhoz hogy az orvosi szobában fekszek, a fejem iszonyatosan fáj, a szemüvegem meg csodásan el van ferdülve. Elsőként nem is tudtam mi történt, emlékszem az volt az első gondolatom: Álmodom? Hát nem, nem álom volt, az volt bizony az igazi fájdalmas valóság. /Bocs ez most drámai volt/ Mellettem volt a doktornő és az osztályfőnököm és mikor kérdeztem mi történt közölték velem összeestem és nagyon úgy néz ki epilepsziás rohamot kaptam.

Sosem értettem mi a jó a versengésben. Általános és középiskolában kimondottan utáltam azokat a játékokat amik a versengésről szóltak. Soha nem fogom elfelejteni azokat a tesiórákat, ahol a játékok elején leszögezte a tanár, hogy amelyik csapat nyer, az kap egy potyaötöst, a vesztesek meg semmit. Világéletemben nem voltam jó tesiből és ha spontán miattam lett elveszítve egy meccs, én voltam a szemétláda a béna stb. Huh, mekkora hálát adtam az égnek, amikor 10.-től kezdve könnyített tesis lettem a betegségemnek köszönhetően /Még az epilepsziának is voltak előnyei :D/ Nem voltak jó élményeim ezzel az egésszel kapcsolatban, de úgy gondoltam így lassan 23 éves fejjel megszabadulok ettől a kicsinyes mániától, de rájöttem, ez nem így van.

A csoporttársam, akivel több közös órám is van, valahogy feltűnően szeretne lenyomni, mint aki mindenáron az első akarna lenni kettőnk közül. Ha nekem valami nehezen megy, máris közli velem ez neki full könnyű, ha azt mondom nekem több nap kell egy nagyobb anyagrész megtanulásához, neki csak egy nap elég. Eléggé idegesítő ezt hallgatni, főleg hogy nekem az elmúlt hónapokban sikeresen összesett a koncentrációm édesanyám egészsége miatt és ezt az első zh időszak eléggé megsinylette.

Azt még megértem, hogy a mai kapitalista világban számít a jobb hely hogy egy állás megpályázásnál is azt fogják választani, aki jobb mint a másik, de a hétköznapi, társas kapcsolatokban mégis  mi a tökömet ér el az ember azzal, hogy állandóan próbálja túlszárnyalni a másikat? Arra senki sem gondol, hogy bármikor fordulhat a kocka és az aki most fent van, az akár pofára is eshet?

Szívem szerint megmondanám a csoporttársamnak, hogy attól mert most ő a jobb és jobban áll jelenleg az életében mint én, az még nem azt jelenti, hogy ez mindig is így lesz. Kár egymást előzgetni, mert mindig minden változik és semmi sem örök. Az a röhej, hogy akik mindig megpróbáltak megelőzni vagy nekem bizonyítani, hogy húú de jobbak mint én, most ugyanott ha nem hátrább állnak mint én jelenleg. Akkor most a versengésnek volt értelme? Nos, konkrétan semmi.

Annak több értelmét látom, ha az ember saját magával versenyez. Ha apránként túlszárnyalja önmagát, leküzdi a hátrányait, és kihozza magából a lehető legtöbbet. Ha saját magát múlja felül, azzal több mindent ér el, mintha másokat próbálna mindeáron legyőzni.